Van egy olyan találó hasonlat, miszerint ha egy népszerű videojáték franchise-t megpróbálnak filmre ültetni, az olyan, mintha egy teli tár pisztollyal állnának neki orosz rulettezni. Semmi olyat nem lehet erről mondani, amiről a közönség ne győződött volna meg az eltelt 25-30 évben.

Nem egy videojáték-cím szenvedte el a minőségbeli megaláztatást, és alig pár darab van csupán, ami megütötte a korrekt mércét. Noha utóbbi eredmények kapcsán is számottevő a fanyalgó hangzavar, imigyen mindmáig rettenetesen nehéz a videojátékon alapuló filmeknek megfelelnie.

Ez persze nem is menti fel ezeknek a filmeknek a többségét, elvégre be kell látnunk, hogy sokkal nagyobb számban képviseltetik magukat a rossz, semmint jó alkotások. A közelmúlt mutatott ugyan egy korrektül belőtt irányt ennek a "műfajnak", azonban a képet egy igencsak pórul járt projekt árnyalja, nevezetesen a Doom-széria második mozgóképes adaptációja.

A Doom szériát sokan megfilmesíthetetlennek tartják, holott a lecsupaszított alapok és B-filmes hentelés-maraton esztétikáját nem egy remek akciófilm és egyéb műfaji ágai tudták remekül átültetni: legyen szó akár a Crank-duológiáról, a Dreddről, az Upgrade-ről, a Hardcore Henryről vagy a John-Wick szériáról.

Ezek a filmek elsősorban a brutális kiállításra helyezik a hangsúlyt, harmadlagosnak is alig mondható történetükben "hiába" sejlik fel mélység, de azt a célt szolgálják, hogy a parádésan koreografált aprítás alá adnak egy keretet és célt. A B-mozik legfontosabb funkciója a felületesség szemet gyönyörködtető, kompromisszumot nem ismerő felmagasztosítása.

Legtöbb darabja semmilyen komolyabb értékkel nem rendelkezik, pusztán a csupasz és morbid szórakoztatásra fektet kiemelt hangsúlyt, ugyanakkor a mérték és a felületesség alá elszórtan, finoman elrejtett plusz réteg képes üdítő klasszikusokat is kitermelni (Mad Max, Event Horizon, Terminator, Predator). Ebben az értelemben a Doom-széria igazi kincsesbánya, ami a B-mozik három ágát is bejárta epizódjai során.

Az első két rész, a Doom és a Doom II: Hell on Earth John Carmack azon elvét követte, hogy történetét úgy kezelte, mint egy pornófilm: csupán egy díszes és szaftos ok, hogy belső nézetben a játékos daráljon, belezzen, szakítson és bontson elvont démoni kreatúrákat szerte-széjjel.

A Mars, a Pokol, a démonok, az alapsztori fontos kellékek, viszont a kiállítás szolgálatában állnak - tartalom és üzenet nincs a nagy egész mögött. A csupasz B-kategória legjavát szolgálja az első két epizód. A kvázi remake Doom 3 más területre lépett azzal, hogy történetet próbált az elejétől fogva felépíteni és elmesélni, minden ismert és sokszor értelmetlen elemnek logikus hátteret adni (például a láncfűrész megléte a Marson), valamint túlélő-horrorként műfajt váltani, amivel az eredmény egy realistább Doom lett.

Noha a rivális Half-life-ból jócskán merítettek ihletet az alkotók (konkrétan pofátlanul lopták a szerkezetét és a sztorit), a Doom 3 ki sem látszik a sablonokból. Érezhetően Carmack és az ID Software le akarta vetkőzni a B-filmes világot, viszont az alkotói szándékot az eredmény megcáfolta és felülírta, ugyanis a tálalás tagadhatatlanul a Doom-esszencia felületes szépségét és brutalitását hangsúlyozza.

Okosnak és körmönfontnak próbálja eladni magát, holott komolyabb húzásai sokszor csont ostobák, öncélúak és agresszívek. Paradox módon viszont ezek teszik végtelenül szimpatikussá és elragadóvá, hiszen nyilvánvaló problémái mellett ki sem látszik a tonna vértől és a szögegyszerű sablon horrorelemek vizuális és hangulati csúcsra járatásától.

A Doom 2016 az ősepizódok alapján franchise rebootként úgy definiálta újra az alapanyagot, hogy műfajával, örökségével, önmagával, valamint a játékossal szemben őrületesen meta és alibi sztorijára hihetetlenül intelligensen reflektál.

Doomguy a sorozat kezdete óta ikonikus gyiloklegényként vonult be a videojátékok történelmében, aki itt legendás mitológiai szuperlényként, a Doom Slayerként kimaxolja a tartalmi egyszerűséget és a felületes brutalitást, olyan kompromisszummentes látványpornóvá formálva az összképet, ami a franchise-t új hivatkozási ponttá tette.

A játékok mindhárom fázisban újítottak és a műfaj csúcsaként magas mércét állítottak. Az első fázisban (Doom, Doom 2: Hell on Earth) grafikailag forradalmasította az ipart, amiben a lényeg a mutatós látványra koncentrált. A második fázisban (Doom 3, Doom 3: Resurrection of Evil, Doom 3: The Lost Mission) a koncepciót az eredmény felülírta és ez a paradoxon tette különlegesen rémületes, brutális élménnyé.

A harmadik fázis (Doom (2016) és az idei Doom Eternal) pedig a saját létére és műfajára reflektál és maxolja ki a franchise kvintesszenciáját. A Doom mind a három fázisban mérföldkő ebben a médiumban. Ami a mozgóképes világot illeti, a Doomnak ott konkrétan esélye sincs feltalálni a spanyolviaszt.

Elvégre a Doom által rendelkezett műfaji nyersanyagot filmek tucatjai használták fel az eltelt évtizedek alatt, így a témában nemhogy nem lehet újat mondani, de megvalósításában sem fog tudni soha az életben forradalmi lenni, mint játékbeli eredetijeinek bármelyike.

Ahogy láttuk, nem is lett forradalmi a vége. Pusztán az FPS-szekvencia volt az egyetlen, mai napig emlékezetes és egyedülállóan merész (ha úgy tetszik, ténylegesen forradalmi) módon funkcionáló elem a 2005-ös Doom filmben, ami legendásan nagy bukása volt a Universal stúdiónak.

A bukás oka számottevő, elvégre sem Dwayne "The Rock" Johnson, sem Karl Urban nem volt akkora név 2005-ben, mint ma, ráadásul a PR-anyagokból bűzlött, hogy valami nem stimmel.

A projekt élére eleve egy olyan rendezőt ültettek, aki hiába mozgott B-filmes területeken, Steven Seagal oldalán nem éppen eredményes és bátor alkotóként volt már ekkoriban ismert az iparosok rosszabbikaként azóta elkönyvelt Andrzej Bartkowiak, aki saját bevallása szerint annyit tudott az alapanyagról, hogy látta párszor, ahogyan fia tolta a számítógépén.

A forgatókönyvről tévedhetetlenül az érződik, hogy egy teljesen független sztorit igazították (meglehetősen lazán) hozzá a Doom világához, ami miatt bár itt-ott tetten érhető a Doom 3 által lefektetett, adaptálható filmes szabvány, lelketlenül és gyáván kilúgozta azt.

A Doom-franchise ellentmondásossága, hogy noha klasszikus értelemben nincs szüksége történetre, azonban a kiállításához, felismerhető lényegéhez elengedhetetlenül fontos az összes "Doom-klisé". A Doom-film kvázi tudomást sem vesz ezekről a fontos klisékről, pusztán azt a pár ismerős elemet értelmetlenül, komolyabb kontextus nélkül hányja bele, még hozzá a lehető legolcsóbb húzásokat elkövetve.

Amellett, hogy Bartkowiak filmjében úgy próbálták megidézni a Doom 3 idegőrlő horrorvilágát, hogy leoltották a lámpákat és csutkára tekerték a hangerőt az orrba-szájba ijesztgetésekkel, az időhúzáson kívül csak fárasztóan kiégett fogásokkal, fake jumpscare-ekkel éltek - ezekből csupán a "majom a szellőzőben" és a "patkánylakoma" jelenete volt csattanós és reflektív.

Pedig szimpla, szerethető B-akció/horrorként jól elvegetál a Doom film, aminek elvitathatatlan erénye a játékosok által Doomguy-ként felvehető projekciók mintáiként is felfogható karakterek, amikhez a betalált casting is pazarul párosul - a Richard Brake által megformált Portman kellően emlékezetes, elmebeteg gyökér, akárcsak a Ben Daniels által alakított, saját magára kereszteket vagdaló vallási fanatikus Goat.

Csakhogy az egész filmet kicsinálja a korlátoltság. A mozi közel 80%-ában tökös kommandósaink a sötétben bolyonganak, ahelyett, hogy elvárhatóan ropogjanak a fegyverek és szétszakítsák az egész bázist. Bizony, a 2005-ös Doom egy sompolygás-szimulátor, ami vizuálisan unalmas és őrjítően fantáziátlan.

A Doom magját megölik a fordulattal, mikor napnál is világosabbá válik, hogy szó sincs interdimenzionális átjáróról, sem pedig pokolról, csupán egy mutációról, ami jó emberekből farag Doomguyt, rossz emberekből meg hol Impet, hol Hellknightot (a teljesen alibi Pinky-ről nem is beszélve).

Ezzel a húzással a film eredő identitását veszíti és a Kaptár egyfajta utódjává transzformálódik. Sikerül minden vizuálisan kreatív húzást lehúzni a WC-n és ezzel végtelenül elpazarolni az alapanyagot. Mert hiába tisztelegnek itt a játék fejlesztői felé azzal, hogy a tudósokat róluk nevezték el és odakenték a film utolsó harmadára az FPS-szekvenciát, ennek a filmnek alig van köze a videojátékokhoz.

Pénzmosással különösen vádolható, mert a botegyszerű díszletek, korlátolt látvány és megvalósítás tekintetében úgy bűzlik róla a nevetséges spórolás, hogy 60-70 millió dollárt kóstált a film a hivatalos adatok szerint - The Rock ekkoriban távolról sem ért csillagászati összegeket.

De mit is várhatunk egy olyan, magát Doomnak tituláló filmtől, amiben a BFG sugarának színére is nagyban szartak? A maga kategóriájában bájos, de Doomként átkozottul hányaveti még akkor is, ha némely pillanatának sikerül valamit megragadnia az eredetikből.

Minden téren elpocsékolása a franchise-nak, amiben az alkotók annyira büszkék az egyébként jól megalkotott Hellknightra, hogy folyamatosan Barron of Hellként hivatkoznak rá. Jó látni, hogy a készítők kábé ennyire voltak képben, mihez nyúltak akkoriban.

A tervezett folytatást az azonnal bekövetkező pénzügyi zakó után jegelték és a jogok évekig a Universal fiókjában lapultak. Egészen addig, míg a reboot-láz kellős közepén ismét látták értelmét a feldolgozásnak, ami egyébként nem hamvába holt gondolat. Egy koncepciózus reboot eleve életképesebb elgondolás, minthogy a Bartkowiak-féle fércműre megpróbáljon bárki is ráépíteni.

Azonban a viharfelhők lassan gyülekezni kezdtek, miután első körben a világ tudtára adták, hogy a Doom-reboot házimozis forgalmazásban fog kizárólag debütálni. A Universal 1440 a home video folytatások és egyéb filmek kisköltségvetésű gyártására szakosodott részlege pedig üzletileg legyen bármennyire okos és jövedelmező, a minőség már nem ismérvük.

Számottevő pénzorientált szemetet köpött ki magából a stúdió részleg, amik között legfeljebb a Chucky-széria és a Halálfutam-folytatások bizonyultak jó vagy éppenséggel kitűnő trash és/vagy B-filmeknek. A Doom: Annihilationt végleg megbélyegezte a publikum az első teaser trailer láttán, ami évek óta az egyik legnagyobb marketingkatasztrófa volt, ami filmhez köthető.

Már Doomguy teljes hiánya és Doomgirl megléte is bosszantotta a habzó szájú rajongók népes táborát, a trailer és a Direct to DVD mivolta pedig a házimozis premier előtt jóval már eltemette a filmet a folyamatosan növekvő gyűlölethullám.

Egy tweet, ami egy lehetetlenül rosszul elsült poén lett; az ID Software mémmé vált elhatárolódása; a marketing osztály minden amatőr szerencsétlenkedése, amivel szorgalmasan vágták mindinkább haza az egész filmet... a projektet alaposan elátkozták.

Ekkor már sem a jóval bizalomgerjesztőbb official trailer, sem a kész film nem váltotta meg, ahogyan az megmutatkozik az IMDB-s értékeléseken is. A Doom: Annihilation tényleg ekkora katasztrófa?

Pénzügyileg semmiképpen, mert bolti megjelenése óta nagyjából a százszorosát hozta az előállítási költségeknek. Ellenben a stúdió részleg megítélése évek óta nem került ennyire mélypontra. Ez a fajta presztízsrombolás ugyan csődbe nem viszi, de ezek után minden művükre nagy eséllyel ujjal fog mutogatni minden olyan vásárló, akik a Doomig nem voltak tisztában a Universal 1440 munkásságával.

A Doom: Annihilation közmegítélésére az említett okok mellett a korlátoltság is rányomja a bélyegét, mert ugyan a pontos előállítási költségeket nem hozták nyilvánosságra, viszont egyes források szerint nagyjából másfél millió dollárt voltak képesek "áldozni" a stúdió vezetők, ami egy ilyen múlttal és örökséggel rendelkező alapanyaggal szemben nem csupán tiszteletlen tett, de okkal illethetik azzal a váddal is a filmet, hogy a jogok megtartása volt az egyedüli motiváció a reboot megszületésére.

Ez a gyanú jogos, noha az ostor a filmet író és rendező Tony Giglión csattant, akiről köztudott, hogy már a 2005-ös Doomra is próbált lecsapni (ám a Jason Statham és Wesley Snipes főszereplésével készült Káosz (Chaos) című akciófilm levezénylése miatt elesett a lehetőségtől).

A Káosz hiába volt kritikailag elismert, anyagilag a földbe állt, ami kihatott a karrierjére, ugyanis ettől kezdve minimál büdzséjű TV-filmek és DVD-re szánt alkotások lettek az ismérvei. Bartkowiakkal szemben Giglio jóval tisztességesebb és lelkesebb iparos, aki több interjúban is kifejtette, hogy a Doom megfilmesítésének vágyálma vezette évekig, és a Universal 1440-nel kötött több éves szerződést a részéről a Doom-reboot megszerzése motiválta.

Ez tipikusan sikertörténet-gyanús végkifejlet vonhatna maga után, de az eddig leírtak már lelőtték a poént. Ennek tükrében a Doom: Annihilationt muszáj a helyén kezelni.

A történet sablonos mivoltát teljesen felesleges számon kérni, elvégre az alapanyag sem a combos és csattanós sztorijáról ismert. A 2005-ös adaptációval szemben a Doom: Annihilation tisztában van eredő gyökereivel: a Phobos, a térkapu kísérletek, a Pokol, a démonok és annak felsejlő háttérsztorija, ez már alapjában sejteti, hogy nem holmi mezei bérenc kezei alá került a film.

Persze a dühös rajongók ezt rögvest cáfolják, mert a Doom (2016) és Doomguy a kizárólagos kontextus a témában. Ez a felületes gondolkodás szülte azt a fatális tévedést, hogy a filmnek semmi köze a poklon kívül a játékok világához, holott a szkript echte az eredeti, legelső játék komplett lore-ját dolgozta bele a cselekménybe.

A kiindulási pont és a végjáték megfelel az eredetivel, a fontosabb gócpontok lendítik előre a cselekményt. Bár a Doomgirlként számon tartott Joan Dark megléte árnyalja a képet, ami akármennyire bátor húzás, ugyanannyira szerencsétlen is. A rettentően közhelyes háttérsztorival rendelkező Joan Dark effektíve az eredeti Doomguy szerepébe lépett, azonban három okból sem javallott habzó szájjal széttépni ezt a koncepciót.

Első sorban: az ősi átjárók háttértörténetében felsejlik a legendás Doom Slayer alakjára tett apró utalás, tehát lelketlen, genderkompatibilis cseréről konkrétan nem beszélhetünk, hiszen a mindenki által vágyott Doomguy létezik ebben az univerzumban.

Másodsorban: nem kevés kritika vádolja a filmet azzal, hogy egy újabb férfigyűlölő, femináci propaganda, ami sok más filmről elmondható, viszont ez esetben feleslegesen demagóg és ostobaság. A filmben nyoma sincs a nemek harcának, itt mindenki egyenlő elbánásban döglik meg.

Harmadsorban pedig: bár ez részemről spekuláció, de esélyes, hogy az író/rendező a minimális költségvetés miatt döntött emellett az ötlet mellett. Elvégre a Doom Slayert senki sem egy 1 milliós dolláros filmben akarja látni.

A film majd összeroskad a hol bújtatott, hol nyilvánvaló easter eggektől, amiknek többsége bár egyáltalán nem való filmbe, ezek adnak egyfajta cheesy-jelleget az összképnek. A piros-kék-sárga kulcsok, a szintekre osztott Phobos bázis, ami a Stickney kráter közepén az eredeti Doom pályái közötti átvezető térképeinek a lenyomata (a bázis külső dizájnra ezeknek a szinteknek az összemixelése), illetve a sisakokba épített HUD display-ek, robbanó hordók, a duplacsövű shotgun és láncfűrész, valamint a BFG 9000-es Big Fucking Gun.

Illetve a tüzet dobáló Demonic Impek a vérvörös szemükkel és nyúlt állkapcsukkal is a sprite Impek dizájnján alapulnak, illetve viccesen reflektálnak a nehézségi szintek elnevezéseire (Ultra-Nightmare, I'm Too Young to Die), a lezárt és titkosított szintekről (a játékokban titkos pályák) nem is beszélve.

A Doom: Annihilation gátlástalan szemtelenséggel merítkezik az alapanyag elemeiben, még a Doom 3 bizonyos elemei és kerete is előkerül (Malcolm Betruger antagonista karaktere, a háttértörténet, a "cameózó" Healing-kamra), a Doom 2016-ra pedig a BFG igencsak átdolgozott zenei témája jut.

A reaktorkamra és a Pokol látványosan egy Doom küzdő arénájára emlékeztet; a Nola űrhajó MI számítógépe a Daisy névre hallgat (Doomguy nyula, ami egy kulcstartón lévő nyúlfarokban is megnyilvánul); a helyszínen lévő táblák és feliratok is ismerős elemet rejtenek (például a Mixom corp.), a filmben ráadásul két szereplő megszólalásig hasonlít az eredeti játékok Doomguy karakterére.

Hector Savage a hasonlóságon túl ugyanolyan félhunyorító pillantásokat vet, mint a pixeles Doomguy; az egykori szuperkommandósból lett lelkész pedig véres ábrázatával a lestrapált Doomguyra emlékeztet.

Persze nem minden húsvéti tojás ütőképes, mert legyen bármekkora nerd ötlet utalni a Wolfensteinre is, Terror Billy hullája inkább kínos és kétértelmű, a John Carmacknek elnevezett első zombi pedig elég átlátszó utalás. Giglio pedig nem volt rest saját korábbi filmjére, az Extractionre is haloványan kikacsintani (Rudolph Martin), ami egyáltalán nem zavaró, viszont kérdéses, ez kinek tűnik fel.

A Doom: Annihilation szabályosan tocsog a referenciákban, emellett masszívan és szorgosan építi a saját világát. A film szüntelenül alapoz a hátterek felsejtetésével, az UAC céggel, a Pokollal, valamint nyílegyenesen a Hell on Earth játék eseményei felé viszi mindvégig az irányt a bázis kifutó pályáján látványosan ott maradó Nola űrhajó kapásból a Doom 2 lore-jának egyik kiinduló pontját szolgálja. A recept szinte kitűnő. Ennek a filmnek van koncepciója. Ám a helyzet maga közel sem rózsás.

Az egész filmre rátelepszik a büdzsé hiánya. A helyszínek száma limitált, ráadásul sok esetben iszonyúan ingerszegények és görcsösen próbálják azt a benyomást kelteni, hogy a Phobos kész labirintus. Nem kell ahhoz szemfüles filmnézőnek lenni, hogy nyilvánvalóvá váljon, hogy a helyszínek sokszor látványosan ismétlődnek és úgy próbálnak eladni egy adott díszletet, mintha két külön helyszín lenne.

Az olcsóság számtalan területen tetten érhető, ami a film lényegét szolgáló akciójelenetekre is éppen úgy kihatással van, akárcsak a démonok számára. Mert a rossz hír, hogy a spórolás kiölte a kellően változatos felületességet, ami a Doom világának fontos sajátja.

Villámgyors zombik, Impek, vörös szemű CGI Impek és az amúgy pazarul megalkotott Arch-Ville/Summoner "turmixolt" fődémon... semmilyen más lény nem található rajtuk kívül. Résszínt ennek és egyéb dizájnbeli döntésnek köszönhetően a mozi rettentő generikus film benyomását kelti, ami borzasztóan visszaveti attól, amivé válni akar.

Az akció jelenetek noha korrektek és akad köztük egy-két kreatív fogás (a láncfűrész-balett haláli pillanat és jóleső trash-röhögőgörcs kiváltója), de nem eléggé bátrak, nem eléggé tökösek, egyszerűen csak kevesek, ami rámondható az egész filmre.

Mert ha elnézzük a komplett egész spórolós mivoltát, a Doom: Annihilation inkább emlékeztet egy generikusan szerkesztett Doom pálya béta tesztjének demójára, ami aztán a fináléval hirtelen átugrik a játék befejezésére és egy félbehagyott boss fighttal odacsapja a "folytatjuk" feliratot. Ezáltal a történet nem kapta meg a kellő alapozást, akármennyire szórja eszeveszett módon az információkat.

Ezenfelül a Doom világ ékkövét, a Big Fucking Gun-t megölte a pénzhiány. Bár lehetünk az átlagosan semmilyen fegyverekkel szemben elnézőek, de a BFG sokkal inkább emlékeztet egy fröccsöntött muffinra, aminek pusztító ereje és elvárt hatásfoka a nullával konvergál.

Az első akciója csalódást keltő és keserű, mert ahelyett, hogy egyetlen lövés nyolc felé szakítaná a bázis oldalát és húsköddé robbantana egy tucat ellenfelet, egy szimpla sugárfegyverként fekteti ki egyenként az ellenfeleket. Ezt a BFG-t minden értelemben lenerfelték, alacsony költségvetés ide-oda.

Egy kézzelfogható BFG relikvia is hitelesebben, baszóbban fest boltokban és kiállításokon, mint ez a műanyag, karcsú szemét, amit Big Fucking Gunnak akarnak eladni.

Ugyanakkor maga a film kellően magabiztosan építkezik és képes egy jó ideig elfedni a korlátait. A kötelező rossznak mondható bázisfelfedezés a 2005-ös filmmel szemben tempósabb, gyorsabb és hamar a lényegre is térnek.

Tempójában működőképesnek és aránylag gyorsnak is mondható, azonban sajnálatos módon a korrekt második akció után a Doom: Annihilation feszessége szétesik és a lehető legrosszabbkor áll neki moralizálni, szükségtelenül ráfeküdni az unalmas drámára és karakterépítésre.

A film nem őrül meg, nem bolondul meg az utolsó 20-25 percére, hanem végtelenül átlagos, a Bolygó neve: Halálnak teljesen szükségtelenül hódoló, olcsó Netflix gyártású akció/sci-fivé válik. A külcsínre fektethető kreativitás pedig elvész, a képek üressé válnak, a tempó ellaposodik.

A Pokol noha a költségvetéshez képest megdöbbentően jól néz ki (a filmben egyébként is magához képest kimondottan jó a CGI), az instant darálást meglepően látványosan és hatásosan felvezetik, de nem csapják le egy metál zenére zúzó hentelés-orgiával.

Joan Dark pár pillanatra Doomguy örökébe lép és halandó Doom Slayerként megetet pár száz démont és a fődémont a BFG-vel (ekkor aránylag a BFG tényleg úgy viselkedik, ahogy tényleg kell), de ez túl gyors, túl rövid és noha a Doom ikonikus beállítása stílusosan megidéződik, elmarad a katarzis... mert elfogyott a pénz. És ez különösen elszomorító ebben a formában.

Mert nem minden megoldás pénzfüggő, a minimális büdzsét nem a legszerencsésebb formában osztották el. Hiányzik az igazi vadság és az intenzitás.

Amikor eljönne a Doom-tombolás, véget is ér azon nyomban. A keretet kitöltő karakterekkel emellett nem lehet kezdeni a világon semmit, mert mindegyiküket a közhely-szótárból csapták fel. A kimondottan stílusos és tökös megoldás hozzájuk köthetően is az, hogy ezeknek a semmirekellő kirakatbábuknak a 80%-t azonnal kiirtják a legelső akció jelenetek során.

Joan Dark karaktere inkább unalmas, mint érdekes, még ha a színésznő érezhetően magasabb ligában játszik, mint a többiek, míg a jóval érdekesebb Savage parancsnokot, mint potenciális Doomguy-jelöltet kapásból kinyírják és az ígéretes "Doomguy 2-t", a lelkészt is parlagon hagyják és keveset kezdenek vele.

B-filmes gonosztevőként Malcolm Betruger érvényesül igazán és ez nagyrészt köszönhető Dominic Mafham hiteles és átütő alakításának, akihez a film legjobb pontjai kötődnek. Karaktere hiába tizenkettő egy tucat (bár ez játékbeli eredetijére is éppen úgy igaz), Mafham elegánsan szórakoztató módon kelti életre és teszi szerethetően szórakoztatóvá, mégis komolyan vehető, megszállott gazfickóvá a figurát-ezen a téren a Doom 3-beli inkarnációját is túlteljesíti.

A Doom: Annihilation nem egyszerű eset. Nem érdemli meg azt a népharagot és jelzőket, amikkel illetik, viszont nem minden felmentő körülményt érdemel meg. Bőven tele van megkérdőjelezhető elemekkel és tökéletesen érthető, hogy a rajongók többet várnak el egy Doomtól.

Sok szempontból mondható példaértékűnek is a film, viszont nagyrészt a költségvetés, illetve az attól független, túlságosan józan felfogás karóba húzza. Hogy ez egy rettenetesen rossz film, azt cáfolnám, mert amilyen alapokat lefektet, arra sokkal inkább lehet építeni.

De ennél így is több kell. Több vadság, több vizuális kreativitás és őrület. Egyszerű felfogással: több zúzás. Noha így is van egyfajta szerethető bája, ezt ugyan még egyszer nem játszhatják el. Mivel igen hamar fog érkezni a folytatás, amiben mindent ígérnek: többféle démont, többféle fegyvert, több és nagyobb akciókat, Doomguyt és sokkal nagyobb költségvetést.

Talán nem lehetetlen a feladat, hiszen 7 millióból a stúdió már letett az asztalra Halálfutam-folytatásokat, amik mocskosul intenzív, látványos B-mozik révén kihozták a maximumot és anyagi korlátaikat többszörösen cáfolták meg (például a Halálfutam harmadik részét mintha az ötszöröséből rakták volna össze).

Hogy a várható Doom: Hell on Earth-film mit hoz a jövőben, kérdéses. Direct to DVD mivolta még nem egyenlő az igénytelenséggel és a brand-gyilkossággal, de nehéz lesz felülkerekednie, mert a közmegítélése - ahogy említésre került - a béka hátsó fertályában van. Hogy okkal vagy sem, mindenki döntse el saját maga.

Hogy a Doom: Annihilation jó film? Nem. Hogy a Doom: Annihilation rossz film? Valószínű. De hogy a Doom: Annihilation egy franchise-gyilkos, igénytelen szemét, ami az év legrosszabb filmje? Egyáltalán nem. Persze ne érjük be kevesebbel és legyen jogunk többet elvárni, egy Doom-mozival szemben is. A Doom: Annihilationnel szemben nem kötelező elnézőnek lenni. De nem is kötelező rettenetesen szigorúnak sem lenni. Embere válogatja.

Kövesd a Geek Generációt a többi platformon is:

YouTube-csatornánk - videók, podcastek és minden egyéb!
Twitter oldalunk - értesülj elsőként a csapatunkat érintő infókról!
Facebook oldalunk - értesülj elsőként a blogra kikerülő bejegyzéseinkről!
Spotify - innen is hallgathatod podcast adásainkat!
Anchor - innen is hallgathatod podcast adásainkat!
Google Podcasts - innen is hallgathatod podcast adásainkat!
RadioPublic - innen is hallgathatod podcast adásainkat!