A cikk SPOILEREKET tartalmaz.

Amennyiben lemaradtál a cikksorozat első részéről, KATTINTS IDE!

...a Gonzo-féle Seras Victoria egy abszolút komolyan vehető, végtelenül emberi és szimpatikus, szerethető karakter, akinek jellemfejlődésére kiemelt hangsúlyt fektetnek. A Geneon (Kohta)-féle Seras Victoria viszont egy vicc...

Méltóságától megfosztott, inkompetens hülye picsaként ábrázolják számtalanszor, akinek nincs saját, érdemi döntése, amikor pedig komolyabb pillanatokban nyúlnak a karakteréhez, a szörnyeteg én feldicsőülése kerül a fókuszba, még ha a zsoldos Bernadotte-tal való kapcsolata valóban megkapó és katartikus végpontot kap.

A Geneon-féle Seras viszont sok szempontból teljesen jelentéktelen kirakatbábú, aki comic relief-létre kárhoztatva szállítja le a gennyes fertőként a sorozatra tapadó, felháborítóan szar poénokat. A Gonzo animéje nagy hangsúlyt fektet a Serasban fortyogó válságra.

Nem csak jól keretezi a szerepét az egész sorozatban, de szán időt neki és remekül ábrázolja a pszichológiai küzdelmét, végül pedig a lassú elfogadását saját létével szemben, míg a Geneon animéje néhány mutatós beállításban marad pár vizuálisan rém egyszerű látszatnál és esze ágában sincs elmerülni Seras lelki válságában.

Kohtát még Seras belső vívódása sem izgatja, csakis a formás beállításokkal és vérszomjas sorozatgyilkos ábrázolással csiklandozza a néző fantáziáját. A két feldolgozás közti különbséget remekül bemutatja egyazon jelenet, melyben a Hellsing-ház egykori bérgyilkosából lett komornyikja, Walter Dornez átadja Serasnak az ikonikus Harkonnen ágyút.

A Gonzo Hellsingjében Seras ártatlanul bájosan megilletődve fogadja a nála háromszor nagyobb monstrumot, miközben olyan naiv csodálattal válik izgatottá, amit Alucard és Walter is minden iróniát nélkülöző mosollyal fogad.

Ezzel szemben a Geneon Hellsing Ultimate-ben ostobán pattogva vizslatja az Alucard kezében lévő Jackal Gunt, majd miután meglátja a neki szánt Harkonnent, végtelenül kínos arcot vágva elkezd hisztériázni, amit ráadásul tetéznek a Hirano Kohtára jellemző, már említett gyopár szar poénok vizuális túltolásával, ahogyan összeomlik Seras hisztijétől a Hellsing-kúria.

Alucard az egyik legjobban feldolgozott vámpír karakter a popkultúrában, kérdés csupán az, melyik változatban. Vita tárgyát nem képezi Alucard jelentősége és a köré kialakult kultusz, hiszen egy kellően gonosz és vérszomjas antihősről beszélünk, aki nem válogat sem ember, sem szörnyeteg között, sőt, saját magáról sem tagadja, hogy gazdája (Integra) házi ölebe.

Egy igazi badass rohadék, akinél ténylegesen működik a sokszor szent tabukat döntögető pózerkedés és egy pillanatig sem finomkodnak, mikor elszabadul. A karakter alapjaiból kiindulva viszont kérdéses, hogy a tomboló szörnyeteg, akiről ki is derül szépen animésen, hogy egyben egy over the top isten, mennyire illik a grófi premisszához.

A Gonzo Hellsingjében ugyanis egy szilárd elvekhez ragaszkodó nemes, akin sokszor kiül a végtelenül beteg perverzió. Alucard karakterén kiül az eredeti premissza, a Nosferatu-létben lévő szentségtelen szentség, a tucat vámpírokkal szembeni undor (akiket "szégyentelen fattyakként" jellemez), az emberi léttel szembeni kíváncsisága, tisztelete, ugyanakkor megvetése is.

A kétféle ábrázolásban jön át a legjobban, hogy a Kohta-eredetit követő Geneon Hellsingben szemrebbenés nélkül gyilkol le több száz embert és vágja őket karóba, lő beléjük rengeteg szellőző nyílást, a feltépett beleikkel festi ki London utcáit, és a vérvörös Hold látképe előtt egy megveszett szörnyetegként beleröhög teli torokból az éjszakába.

Mindeközben a Gonzo Hellsingben Alucard éteri jelenésként kijön a falból és a Vatikán küldötteit elegánsan, mégis iszonyatosan maró módon osztja ki és hordja le az egész Vatikánt. Alucard így mutatkozik meg a két adaptációban:

Az egyik a magát nemesnek álcázni próbáló tömeggyilkos dögvész, a másik pedig a méltóságos nemes, akiben ott rejtőzik az ördög, a tényleges Drakula. Bár ez szigorúan szubjektív, de a Gonzo értelmezése sokkal maradandóbb, menőbb és betegebb, hogy nem zúdítja a néző arcába az állatias mészárost.

Az elmét manipuláló Bubansi vámpírdémonnal való, gyors leszámolás jelenete többet mutat és mond az Alucardban lévő éjsötét antihősről: ahogyan a "szuka" ráveti magát, Alucard rátartja a Jackal Gunt, majd a lövés előtt ejt egy morbid élvezettel teli félmosolyt, aztán szétkeni a vámpír dögöt egy mutatós masszává.

A kevesebb néha több. A Hellsing Szervezet vezetője, Integra Wingates Hellsing sosem tartozott a népszerű karakterek közé, ez pedig javarészt köszönhető annak, hogy Kohta úgy álmodta meg a sötét múlttal bíró, elárult kislányból lett szigorú, merev vezetőt, hogy abból kiveszett mindennemű racionalitás és emberség.

Az Ultimate-ben szemrebbenés nélkül ad parancsot emberek kiirtására egy mondvacsinált indok alapján, a London utcáin kitörő náci vámpír hadsereg okozta háború közepén balta arccal áll és különösebb érzelem nélkül szemléli az eseményeket.

Integra egy antipatikus, rideg figura, akivel pont az ábrázolása és az ellentmondásos tettei miatt nem lehet semmilyen formában azonosulni és ezt Kohta nem ismerte fel. Egy olyan jelenetet szánt csupán neki, ahol megmutatkozik az embersége, amikor a szeme láttára szörnyeteggé váló Seras puszta kézzel tépi darabokra a zombivá vált Hellsing katonákat, mire kifakadva könyörög neki, hogy hagyja abba.

Ez a jelenet teljesen inkonzisztens az egész sztorival, mert sem előtte, sem pedig utána nem mutat ehhez hasonló érzelmeket. Sőt, miután kénytelen kivégezni a zombiként életre kelő katonáit, figyelmen kívül hagyják ennek traumatikus következményeit, mert Integra ezután ugyanúgy viselkedik, mintha mi sem történt volna.

Érinthetetlen, embertelen, ráadásul az Alucarddal való kapcsolata értelmezhetetlen és lekövethetetlen. Bár izgalmas felvetés, hogy melyikük irányítja a másikat, mennyire vegyül egymással szemben a tisztelet és a megvetés, de a folyamatos és öncélú darálás során sem időt, sem kellően intim pillanatot nem ad a cselekmény, hogy a köztük lévő viszonyrendszert megismerjük.

Főleg annak tükrében, hogy Alucard egy véresszájú kapitális seggfejként nyilvánul meg számtalanszor, akit éppen úgy szétvet az ego, ahogyan az amorális vezetőként viselkedő Integrát is.

A Gonzo Hellsingje ezzel szemben úgy ábrázolja a rideg és merev módon elhivatott Integrát, hogy nem csak odáig megy el, hogy sérülékeny emberként ábrázolja, aki többször néz farkasszemet a halállal és az események súlya ténylegesen traumatikus csapást hajtanak rajta végre (könnyekkel küszködve végzi ki a zombivá alakuló embereit és egy külön jelenetben áll fekete fátyolban a katonák tömegsírja előtt).

Meg meri tenni azt, amit Kohta és a Geneon Hellsing Ultimate szériája soha: valós, érzékenyebb érzelmeket sejtetni.

Egy brutális támadás során kómába zuhanó Integra lázálmában bemutatott háttértörténetében mutatkozik meg, hogy az Alucard és közte lévő viszony sokkal összetettebb és érdekesebb, mint az alapanyagban, ahogy a Gonzo Hellsing nem fél kimondani, hogy az egymást provokáló, veszélyes és kiszámíthatatlan sakkjátékra emlékeztető kapcsolatuk rétegei alatt igenis szeretik egymást.

A Hellsing Ultimate-ben ez természetesen nem trendi, elvégre az erre alkalmas Serasból is komplett idiótát csináltak. Noha így sem biztos, hogy Integra sokaknak szimpatikus karakterré válik, viszont az események kézzel fogható hatást gyakorolnak rá, tényleges fizikai és szellemi próbatétel az, amin keresztül megy.

Mélység. Ez az, amivel rendelkezik a Gonzo Hellsingje. A karakterek egymással szembeni interakciói folyamatosan árnyalják az eseményeket, a viszonyokat, többet mutat fel Alucard jelleméből, ahogyan viszonyul Serashoz, Integrához, Walterhez vagy éppen az ellenségeihez.

Hogy meg merték tartani mindenkinek a méltóságát, ami a Hellsing Ultimate-ben abban merült ki, hogy több ezer lemészárolt véres tetem felett majd szétesnek a vérben forgó szemmel álló szereplők a pózerkedésektől. A történet is pontosan ezt a lényegi különbséget modellezi le.

Az Ultimate nem hagy időt arra sem, hogy megismerjük a szervezetet, apróbb (de szükséges) fillereket sem enged meg magának, hogy tisztába kerüljünk a Hellsing működésével, mert kapkodva csap a lovak közé.

Már az első epizód után világos a történet, hogy kik állnak a háttérben, így az ominózus nyomozás felületes és kiszámítható - amellett, hogy folyamatosan kizökkent azzal, hogy eszük ágában sincs hangulatot teremteni, a rejtély adta atmoszférával operálni, mert mindig azzal csapják le a labdát, hogy valakinek éppen a saját leszakított testrészét tolják le a torkán.

Holott az alapok adottak a maguk elvontságával, hiszen a világháborús háttér és az antagonista, akire csak A Őrnagyként hivatkoznak, az egyik legelborultabb és legemlékezetesebb gonosztevő a filmtörténelemben.

Hirano Kohta mesteri alakot teremtett a személyében, hiszen bármennyire túlmagyarázott bullshit a motivációja, a karizmatikus, kimért és velejéig romlott pszichopata alakja szenzációsan működik - csak az a seggükből előrángatott fordulat nem hiányzott a végén.

A Gonzo Hellsingje hasonlóan épül fel, viszont merőben más irányba terelik a cselekményt, ráadásul nem csak időt szán arra, hogy a néző elmerüljön a Hellsing világában, megismerjen minden apróságot, de a kicsit noiros krimi vonalra is hangsúlyt fektetnek, amiben kizárólag ezen adaptációhoz kitalált (az alapanyagban és az Ultimate-ben nem szereplő) karakterek mutatkoznak be.

Ráadásul nem csak remekül megírt, a cselekményhez hozzáadó szereplőkről beszélünk, de egy teljesen más antagonista áll a háttérben az ősi pogány démonistenek hatalmával bíró Incognito személyében.

Teljesen más hangulatot és történetet tár fel a Gonzo Hellsingje, ugyanakkor a horogkereszt jelét magán viselő chipek és az Incognito mögött álló személy arra enged következtetni, hogy a sajnálatos módon soha meg nem valósult második évad oda lyukadt volna ki, ahova a forrásanyag/Ultimate.

Mivel a remekül építkező történet és az eredetivel szemben sokkal összetettebb és trükkösebb konspirációk, valamint az Iscariot elit bérgyilkosa, Alexander Anderson félbe hagyott (egyébként pazar) mellékszála végig folytatást sejtet, ráadásul a zárás egyszerre finoman sejtető, komor, elegáns, egyben kellően elborult és izgalmas filmszakadás.

A két Hellsing változat ugyan hasonlóan csapja le a labdát, az-az, kitör a háború és a mészárlás London közepén, ám míg a Geneon változat az Iscariot, a Hellsing és a Náci vámpírsereg között dől el, olyan megalomániával, ami halálosan fárasztóvá és repetitívvé válik, addig a Gonzo változat szűkre szabja az eseményeket.

Ott Incognito és a szörnyekké tett egykori elit halálosztag indít trükkös támadást, amivel besározzák a Hellsinget, céljuk és tettük ráadásul mindennemű megalomániát kerül, mert nem az ember tömegből csinálnak vágóhidat, mint az Ultimate-ben.

Alucard és Incognito csatája pár kettévágott épülettől eltekintve távolról sem öncélú és eltúlzott rombolás orgia, sokkal inkább egy LSD tripben fürdő lázálom, amiben egy egyszerű mozzanattal hatásosabb démonistenként mutatják be Alucardot, mint ahogyan az Ultimate tette.

Az Ultimate-ben lévő ötlet noha fantáziadús és rettentően elmebeteg, ahogyan több millió harcos lelkét szabadítja el magában az alakváltó Alucard és öl le, húz karóba, szeletel fel több tízezer áldozatot, viszont a Gonzo minimalizmusa már azzal a sötét és rémületes eleganciával tárja fel az Alucardban lévő iszonyatot, ahogyan az Inognito által halottnak vélt Alucard felpezsdült vérrel, izgatott vigyorral megfogja a Holdat.

Ez elmondva tán ostobán hangzik, vizuálisan viszont többet mond ezen antihős belső természetéről, hatalmáról.

A Hellsing egyik jelentős, történetbeli tétje szerint a sötétség ellen küzdő szervezetek léte, hogy mindvégig a társadalom szeme mögött léteznek, elkerülvén az általános pánikot. A Gonzo Hellsingje egy pillanatig sem hagyja szem elől téveszteni a logikát, így mikor egy őrületes blamázs miatt fény derül a Hellsing létezésére, az súlyos következményeket von maga után.

A Hellsing Ultimate viszont szembecsinálja a saját logikáját, miután a braziliai epizódban Alucard a rátámadó kommandósok belsőszerveivel kezd el pingpongozni Integra parancsára (a Hellsing alapvető erkölcsét erőszakolják meg ezzel), azután a Hellsing titkos fegyvere, A Vámpír kilép az épületből, több száz katona, civil és újságíró/riporter szeme elé és az egész világ előtt megküzd a Őrnagy egyik vámpír bérencével.

Amit látunk ekkor, az kellően véres és látványos, illetve itt is a badass-esztétika van a porondon, ahogyan a vétlen emberek szétszakadó vérmasszává válnak járulékos kár címszó alatt a két vámpír - Michael Bay-t idéző - csatája végett.

Ezzel nem csak fittyet hány a Hellsing Szervezet arra, hogy titokban tartsanak mindent, de ráadásul semmilyen következménye nem lesz ennek. Semmilyen hatása nincs globálisan mindannak, ami itt történik. Jelét sem mutatják annak, amire a Gonzo-féle feldolgozás merte venni a fáradtságot, miszerint egyetlen hiba, egyetlen blamázs egy dominó-effektust indíthat el és felboríthatja a kényesen egyensúlyozó rendszert.

Míg a Hellsing félbehagyta, addig a Hellsing Ultimate kitűnően kiteljesítette azt az emelkedett háborút, ami Alucard és Alexander Anderson atya között dúl. A Hellsingben az eleve nyitva hagyott történet miatt limitált játékidővel bír, a stílusvilága miatt józanabb felfogásban nem tud a karaktere érdemben megmutatkozni és kimutatni a foga fehérjét.

A Geneon (és Kohta) csúcsra járatta valódi antihősét, a Vatikán kegyelmet nem ismerő, az Úr igéjét hirdető, a bibliából idéző, hithű, két lábon járó húsfeldolgozó üzemét. Tényleges méltóság jellemzi, akivel ugyan azonosulni szintén nehéz feladatnak minősül, de tökéletesen megérthető az álláspontja, a célja és a miértje.

Az Alucarddal szembeni kapcsolat már-már mitikus, eposzi magasságokat karcoló történet, ami túlmutat az anyagi világ korlátain, a téren és az időn is. Már-már tökéletes ideológiai csata az, ami fizikailag is kibontakozik kettejük között, ráadásul az animés túlkapások indokolttá is válnak, elvégre szörnyeteg és ember emblematikus párviadala megkívánja a kompromisszum nélküliség eképpen megmutatkozó mivoltát.

Az OVA ezen szeglete maga a katarzis. Kár az összkép miatt, mivel nem ez a végső párviadal.

Mert Walter - ebben a formában időzített és kivitelezett - teljesen felesleges és szükségtelen pálfordulása, a szótlan vérfarkas szerepkörében tetszelgő Százados és az OP vámpírdémonná vált Seras közti összecsapás csupán húzza az időt, ahogyan az Őrnagy és Intergra közti, spagetti westernt idéző leszámolása is végtelenül túlírt.

Ráadásul az író nem hajlandó meglépni a létfontosságú, az abszolút középpontban álló főkarakterek megölését. Az utolsó pillanatokban hányaveti módon odahajított magyarázatokkal próbál operálni, ezzel mintegy lustán summázza legfőbb hármasának életben maradását a zárásban.

Pedig nem lehet kellően hangsúlyozni, hogy Hirano Kohta dúskált az ötletekben, de a megalomán, esztelen kivitelezés és a történetmesélési eszközök megerőszakolása úgy húzza az egészet karóba, ahogy Alucard a komplett Iscariot hadi zászlóalját. Alucard és Anderson atya viadala, valamint az Őrnagy marad csupán fenségesen elborult koronaékszere a Hellsing Ultimate-nek, az ábrázolt és intenzív darabolásokkal együtt.

A Gonzo Hellsingje önmagában nem tökéletes darab, viszont szerzőisége végett mindmáig bátor, 13 részes alkotásnak minősül. Valahol szomorú, hogy azért is éri megvetés a popkultúrában, mert eltér a mangától. Tisztelet a kivételnek, de az anime közösség számottevő része szerint a szerzőiség még mindig egyetemes bűnnek minősül és fel sem merül bennük ilyenkor, hogy az alapanyag is lehet rossz.

A Geneon Hellsing Ultimate-je a felsorolt, fatális problémái ellenére is megtalálja a maga közönségét még akkor is, ha parádés ötletei és felhozatala legtöbbször kimerül a vizuális látványban. Schrödinger macskája szinte megfelel az OVA, ezáltal Kohta ars poeticájának: ravasz célt szolgáló, fantáziadús alapból inspirált, merész karakter.

Csakhogy meglévő célján kívül nincs magyarázat a jelenlétére, nincs értelme annak, hogy szerepel a történetben.

Kövesd a Geek Generációt a többi platformon is:

YouTube-csatornánk - videók, podcastek és minden egyéb!
Twitter oldalunk - értesülj elsőként a csapatunkat érintő infókról!
Facebook oldalunk - értesülj elsőként a blogra kikerülő bejegyzéseinkről!
Spotify - innen is hallgathatod podcast adásainkat!
Anchor - innen is hallgathatod podcast adásainkat!
Google Podcasts - innen is hallgathatod podcast adásainkat!