Azt tudni kell, hogy alapjáraton én bármilyen sorozatra nehezen veszem rá magam, hiszen - és ez valószínűleg sokatoknak ismerős lesz - már előre számolgatok az évadokkal és az epizódszámokkal, kalkulálok, repkednek a képletek a fejem körül, majd konstatálom - bazi sokára fogok a végére érni.

Mert lehet ezt szépíteni, de ha belekezdünk egy sorozatba, az egyfajta befektetés. Beleáldozzuk az időnket, cserébe - a jobb sorozatok legalábbis - meghálálják azt egy olyan volumenű grandiózummal és karakterfejlődéssel, melyre egyszerűen a játékfilmes médium képtelen, lévén ott nem tudnak nekünk több száz órán keresztül mesélni és kibontani egy történetet.

Továbbá az is megemlítendő, hogy Lehel barátom előző ajánlása, a The Leftovers című sorozat számomra nem igazán talált be, és habár voltak momentumai amik kifejezetten velem maradtak így évek távlatából is, no meg összességében jó élmény volt, azért tudtam volna nélküle élni. Sokszor éreztem azt, hogy ezt én most miért is nézem? Miért nem nézek valami olyat, amit szeretnék egyébként? De bíztam a kolléga ízlésében, és végignéztem.

Amióta megismertem Lehelt, azóta ajánlgatta nekem a Vikingek c. sorozatot, melyről mutogatott egy-két videót, rendszerint beszélgetéseink során felmerült, mesélt róla. Jónak tűnt, de sosem éreztem a késztetést, hogy én most azon nyomban lepattintsam az internetről, és akár egy részt is megnézzek belőle.

Fogalmam sincs már mi volt a késztetés, de évekkel ezelőtt mégis elkezdtem nézni, és azt a mocskos mindenit! Bár nem mondanám a Vikingeket a kedvencemnek, mégis, olyan szintű zsenialitás húzódik meg mögötte, melyről beszélnünk KELL!

Fontosnak tartom kiemelni, hogy ez nem egy sorozatajánló lesz, az már került ki a blogra, itt le is csekkolhatjátok. Én sokkal inkább szeretnék belemenni a részletekbe, határok nélkül mesélni a szériáról, ebből kifolyólag SPOILEREK LESZNEK, nem kis mennyiségben. Hogy ki a célközönsége akkor ennek az irománynak? Ha valakit nem zavarnak a spoilerek, vagy csak szimplán ismeri Ragnar Lothbrok és fiai históriáját a történelem könyvekből, esetleg félbe hagyta a sorozatot, mert az nem tetszett neki, netalántán szeretné egy másik Vikingek rajongó lelkesedését hallani, akkor bizony az itt jó helyen jár. Pontokra szedve fogok végigmenni a kedvenc elemeimen a sorozatból.

AZ IDŐ MÚLÁSÁNAK FÁJDALMAS SÚLYA

Oké, tehát akkor remélhetőleg, ha valaki nem akart spoilerekbe ütközni, az már nem olvas, és a legnagyobb természetességgel beszélhetek Ragnar Lothbrok, azaz a főszereplő negyedik évadban bekövetkezendő haláláról. Négy szezonon keresztül látjuk Ragnar és kompániája öregedését, a fiatalok felnövését - főként Björn, ugye, aki 12-13 évesen kezdi a kalandot -, és amikor eljutunk a teljes generáció váltáshoz az ötödik évadban, amikor már Vasbordájú Björn idősebb, mint édesapja az első évad kezdetekor, fiai pedig átveszik tőle a főszerepet, akik pedig egykoron fontos karakterek voltak a sztori alakulásának szempontjából, mint például Floki, Helga, Rollo, Athelstan, Siggy, Aslaug, King Ecbert, de akár ide sorolhatjuk a gyönyörű szemekkel megáldott Judithot is, ők már csak mellékzöngék a Vikingek történetében, helyüket pedig átvette az új generáció.

Amikor a generációváltás után nézem az epizódokat, és meglátok valakit az említett karakterek közül, kapásból el fog egy érzés - egykoron még róluk szólt a sorozat. Velük indultunk: ez az ő történetük volt.

Viszont az idő múlik. Björn, Ivar, Ubbe, Hvitserk, Alfred, Heahmund, és a többiek az új éra képviselői, és amikor ez eszembe jut, miközben őket nézem a képernyőn, eszembe jut, hogy az idő nem csak a való életben kíméletlen ellenség, de velük sem bánik kesztyűs kézzel. Konkrétan van az ötödik szezonban egy jelenet, mikor is Floki visszatér Kattegatba, hogy megossza utazásának eredményét Lagerthaval, és felemlegeti, hogy a szobába lépve még mindig hallja Earl Haraldson és Ragnar hangját, ott bizony elmorzsoltam egy könnycseppet. Mert ismételten, ők már a múlt részei. Őket már nem hozza vissza semmi és senki, nem lesz már Ragnarnak, Torsteinnek, Flokinak és Rollonak közös kalandozása. Ahogy a mi életünket is, úgy az övéket is tönkreteszi az óra ketyegése.

GÉNIUSZ CASTING

Beszélhetnénk arról, hogy mennyire illik Travis Fimmel Ragnar szerepére, vagy hogy Linus Roache frenetikusan provokatív játéka nélkül szinte már elképzelhetetlen King Ecbert karaktere, de úgy gondolom, hogy ez teljesen evidens, ez egy tévésorozat, hozzászokunk a karakterekhez, a szívünkhöz nőnek, és a továbbiakban képtelenek vagyunk elfogadni, ha valaki átveszi a helyüket esetleg egy jövőbeni adaptációban. És ez rendjén is van.

Én sokkal inkább azt emelném ki, nem csak, hogy jól kezelték Michael Hirsték a generációváltást, de fogták azt, latexba bújtatták, majd szépen módszeresen az ágynak kötözve addig ostorozták, míg az elgyengülve nem köhögött vissza egy ilyen HIBÁTLAN castingot. Érdemes megnézni, hogy Ragnar fiai mennyire hasonlítanak, és ami a legkomolyabb teljesítmény, hogy nem csak küllemre, de sikerült őket jellemre is eltalálni, továbbá az akcentusuk is maradt, bár utóbbit főként Björnnél vehetjük észre, hiszen az ő életútját követhettük végig teljes mértékben.

AZOK AZ EPIKUS PILLANATOK...

A Great Heathen Army jelenségét remélhetőleg nem kell bemutatnom a sorozatot ismerőknek, ez volt az a pont, ahol konkrétan olyan szinten rázott a hideg, hogy a könnyem kicsordult. Amikor minden egyes karakter, aki szerette és tisztelte Ragnart, ám az utolsó pillanatokban mégis cserben hagyták a Viking vezért, egyesítik erejüket, hogy bosszút álljanak érte, és megérkeznek az angol földekre, hogy revansot vegyenek King Aelle-n, majd egy "RAGNAR!" harci kiáltással vonulnak az ellenség sorai közé, az bizony sorozattörténelem. Ahogy fel van véve, az a muzsika, a kontextus, a karakterek arcán tükröződő vérszomj, amikor látod, hogy Ragnar nem hiába halt meg, elérte célját, az bizony több mint kielégítő.

A sor folytatódhatna, például Párizs ostromával, amikor Björn kézjelzésére bevonulnak a Viking harcosok a falak mögé, vagy Ragnar "feltámadása" szintén Párizsban, Björn üvöltése a medve legyűrése után, netán az első saját expedíciója a Mediterrán környékén, Ivar yorki randalírozása, mind-mind olyan részletek, melyek már önmagukban megérnék a "hibátlan" jelzőt, de szerencsére a készítők nem csak a bestiális, harcokkal teli oldalát igyekeztek megmutatni a címszereplő népcsoportnak, hanem...

A VIKINGEK ÉRZELMESEK IS TUDNAK ÁM LENNI

Nem akarom megúszni a témakört azzal, hogy bedobom Ragnar haláltusáját mint legemocionálisabb pillanat. Ivar bármelyik pillanata, amikor éppen nem vadállatként viselkednek, egyszerűen összetöri az ember szívét, hiszen mit látunk? Egy fiút, akit konkrétan környezete formált olyanná, amilyen. Persze, ez nem kifogás tetteire, viszont anyjához és apjához is kötődött, képes szeretni, de egyszerűen az ő szemében az emberiség nem méltó a szeretetére, lévén ő sem kapott tőlük semmi ilyesmit soha életében.

Aethelwulf halálos ágya habár hirtelen jött jelenet, de az is megdolgozza az ember könnycsatornáit, Athelstan halálát követően a főszereplő beszéde sem piskóta, a Ragnar és Floki közti utolsó párbeszéd, melyet előbbi egy "I love you." kijelentéssel zár, Torstein végső csatába vonulása, Helga, Halfdan, Gida halála, mind olyan jelenetsorok, melyek bőven indokolják, miért is kéne díjakkal elhalmozni a szériát. A Vikingek nem az agyatlan hentelésről szól, hanem színtiszta dráma, valódi érzelmekkel és motivációkkal, ahol Michael Hirst úgy bánik karaktereivel, mint festőművész a képeivel - minden egyes vonást a végletekig átgondol és kidolgoz.

AZ ÍRÁS

Michael Hirst írói zsenije számomra akkor bukott ki, amikor a második szezon elején - Rollo első árulását követően - mindenki várta, hogy a nagy összecsapás majd évadokon át el fog húzódni, Rollo és Ragnar pedig még szezonokig nem fog szembekerülni, aztán jött Hirst, azt mondta, hogy "No no senor.", és konkrétan egy epizódon belül már le is zajlott az egyébként igen látványos ütközet, majd Rollo már a második részben elszenvedte tettének következményét. Továbbá a gyönyörű dialógok, és a karakterek csodálatos íve is neki köszönhető elsősorban, és habár megosztó jelenet, azért valljuk be, egy darázscsípés által elszenvedett hirtelen halálból ennyit kihozni, még a legtöbbre tartott íróknak is meggyűlt volna vele a baja, Hirst viszont itt is vette az akadályt.

CSONTTALAN IVAR

Habár tele van komplex, pofásan megírt szereplőkkel a Vikingek, mégis kiemelkedik közülük Csonttalan Ivar, Ragnar Lothbrok fia, akit akár a joggal színésztálentumnak is titulálható Alex Hogh Andersen játszik. Konkrétan ennyire gyűlölni, szeretni, megérteni valakit, miközben minden megmozdulásától rettegünk, ehhez kellett a dán srác eszméletlen színészi repertoárja. Elég csak összehasonlítani a búcsújelenetét Flokival, és a yorki megőrülését, amikor konkrétan egy komplett sereget megrémít üvöltésével - hihetetlen az ember.

Láttuk, hogy miért lett olyan, amilyen. A társadalom lenézte a lábai miatt, mindenki lemondott róla, semmi joga nem lett volna, hogy valaha legyen valaki belőle. Erre mi történt? 18 évesen már az egyik legintelligenseb stratégaként van számon tartva, aki legyőzi nála jóval tapasztaltabb testvéreit is a mesteri taktikájának és észjárásának köszönhetően, arról meg már nem is beszélve, hogy ha angol földön valaki kiejti a száján a fiú nevét, azonnal rettegni kezdenek. Félelmet nem ismer, fogyatékossága ellenére a harcmezőn is kompetens. Ha motivációt kerestek céljaitok eléréséhez, jusson eszetekbe - ha Ivar túl tudott nőni magán, akkor ti is.

VÉGÜL... A SZOMORÚ BEISMERÉS

Ez mind szép és jó, de még van egy pont, melyben a Vikingek roppant erős, és ezzel egyfajta keretes szerkezetet kívánok adni az irományomnak, lévén az idő múlásának bántó tényével indítottunk, szintén ezt szeretném tematizálni, viszont ezúttal nem a múltba révedve bánkódba, hanem a jövőbe tekintve aggódni. Hiszen egy nap a mostani generáció is ki fog öregedni, helyüket pedig újak veszik át. Az övéket is új. Majd ismét, és ismét...

De a tény az tény, Ivar nem lesz mindig 18 éves. Lagerthanak, Rollonak és Flokinak már nincs sok hátra. Egy nap ők lesznek azok, akiket siratni fogunk, fiaik pedig folytatják a Ragnar által megkezdett út kitaposását. Bár most még mindig megosztóak az új generációs színészek, azt azért ne feledjük, hogy egy nap rájuk is nosztalgiával fogunk visszatekinteni, és legalább annyira fogunk hiányolni, mint az első szezon főszereplőit. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én, ha ebbe belegondolok, kissé elszomorít.

A változás viszont nem mindig rossz. Nyissunk az új felé, emlékezzünk a múltra, éljük meg a jelent, legyünk izgatottak a jövő miatt, és örüljünk, hogy egy ilyen minőségi mozgókép szórakoztat minket és mesél nekünk az élet súlyáról.

 "Man is the master of his own fate." - Ragnar Lothbrok

Végszóként pedig... nem is fecsegnék tovább, ezek azok a tények, melyek miatt szerintem olyan elsöprő horderejű sorozat a Vikingek, és remélem, hogy néhányotokkal akár egy kicsit is rezonált ez a kis bejegyzés. És ne feledjétek...

Kövesd a Geek Generációt a többi platformon is:

YouTube-csatornánk - videók, podcastek és minden egyéb!
Twitter oldalunk - értesülj elsőként a csapatunkat érintő infókról!
Facebook oldalunk - értesülj elsőként a blogra kikerülő bejegyzéseinkről!
Spotify - innen is hallgathatod podcast adásainkat!
Anchor - innen is hallgathatod podcast adásainkat!
Google Podcasts - innen is hallgathatod podcast adásainkat!

Beszélgetésem Lehellel a Filmnéző Podcastből, a Vikingek 5. évadáról: