Uwe Boll. A név, ami egykoron minden filmszerető ember biztosítékát azonnal kicsapta, amint meghallotta. A név, ami filmes szitokszóvá vált rövid évek leforgása alatt. A név, amivel okkal azonosítják azon személyt, aki sírba rakta a videojáték adaptációkat.

A gigapofájú német filmhentes - a jó ízlés ellen elkövetett - merényletei között nem egy olyan címet találunk, ami egy már bejáratott és nagy kultusznak örvendő franchise-t tudhat a háta mögött a videojátékok médiumában: Alone in the Dark, Bloodrayne, Far Cry...

Hirtelen jött válogatás azon szeletekből, amik egyenként darabjaira törték a rajongók álmait. Hosszú éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy végül a saját karrierjét kicsináló Boll maga is elismerje, hogy ezekben az időkben a lelkes geek-figura csupán egy maszk volt és  arra szolgáltak ezek a - saját alapanyagaikat bemocskoló - fércművek, hogy meghackelje a német adórendszert és nem kevés pénzt vághasson zsebre.

Ám nem számolt azzal, amivel minden normálisan gondolkodó ember igen, hogy ez a gátlástalan pénzhajhászási hadjárat megöli a pályafutását, így hiába is állt le brand-pusztító celulloid szemeteivel és kanyarodott azon szerzői filmek irányába, amikkel eredetileg indította pályáját, már túl késő volt.

A média és a filmvilág, valamint a nézők egy életre billogot sütöttek rá, mint korunk Ed Woodja. Eme jelző nagyobb tévedés nem is lehetne, mivel Ed Wood szenvedélyből alkotta ma már köztiszteletnek örvendő, mozgóképes ízlésficamait, míg Boll teljesen tudatosan vitte végbe nemtörődöm, a saját nézőtáborát gusztustalanul megvető pénzmosodáit.

Bizony, Uwe Boll a mai popkultúrát habzó szájjal pokolba kívánja és ez a videojáték adaptációiból tisztán kiérződik. Trehány módon megrendezett, WC papírnak való forgatókönyvekből hetek alatt összelapátolt munkák, amik a célcsoportot hitványul szembe szarták.

Uwe Boll filmes pályája talán a legnagyobb bukás, amit valaha láttunk, emellett személyében a legnagyobb idióta, aki ennyi és ennyi lehetőséget folyamatosan eltékozolt. Hiába kapcsolt át végül más műfajokra, már túl késő volt.

Pedig ha ténylegesen él a lehetőségeivel és nem a popkultúra kizsákmányolása lebeg a szeme előtt, ő ma a világ legradikálisabb botrányfilmjeinek mesteriparosa lehetne. Miért is? Mert Uwe Boll másik, talán a valódi filmkészítőként számon tartható oldala gyökeresen eltér attól a médiafigurától, akit sorba köpköd le és röhög sírva a fél világ (egyébként okkal).

Uwe Boll szenvedély projektjeit egy közös motívum járja át: A bestiálisan kegyetlen erőszak, az ember brutalitásának ábrázolása, életből merített események szituációiba helyezve.

Bollnak egy pillanatig sem számít, hogy ezek a filmjei sokszor elmennek a végső szélsőségekig, ahogy az sem, hogy az ezekből áradó embergyűlölet, a civilizációnkkal szembeni mély megvetés már-már nézhetetlenné teszik a látottakat; a cél nem csupán bátor, de bazári: felháborítani és kicsapni a mainstream közönség biztosítékát.

Semmiféle művészkedés nem jellemzi ezeket, Boll a mainstreamet hackeli ezekkel a filmjeivel. Akár a Heart of America iskolai mészárlásról szóló mozija vagy a gazdasági összeomlás áldozatai közül kiemelkedő, hőssé magasztosuló tömeggyilkos sztorija az Assault on Wall Street-ből; ezek mind-mind a maguk hol remek és okos, hol suta és primitív helyzetbemutatásaival azt a megoldást jelenteni kívánó alternatívát nyújtják a kapzsi és gonosz világkép helyreállítására, hogy - szép és paraszt szavakkal élve - meg kell döglenie mindenkinek a gecibe.

Vagy épp nincs semmiféle megoldás, csupán elmerül abba a tonnavértől és széjjelszakított emberi testektől teli fertőbe, ahonnét nincs menekvés. A slasher legtipikusabb sablonjaival élő Seed konkrétan nézhetetlenül mocskos és öncélú darálás, amiből Boll kiölt minden - a műfajra jellemző - bájt és iróniát.

A megtörtént eseményeket feldolgozó Darfur, amit bár jelentősen csorbít a kvótaszerűen megjelenő hollywoodi klisé a fegyvert ragadó, bátor újságírókról, minden emberi jóság és segítőkész szándék végül máglyán végzi egy kupac, felnyársalt anya és gyermek, csecsemő hullái felett - egy olyan helyen, ahol az effajta, emberiség ellen elkövetett sötét és ördögi tettek csupán egy folyamatosan ismétlődő, a megszállott elkövetők által rutinosan végrehajtott mindennapi teendők.

Noha Boll szándéka szerint ezeket a filmeket mindenkinek készíti, a végeredmények elidegenítőek, a nézőkben inkább undort és kiábrándultságot váltanak ki. Vagy más esetben előhívja a nézőben mélyen lappangó elemi gyűlöletet és bólogatásra ösztönzi a helytelenre.

Ez utóbbi az Assault on Wall Street kapcsán tisztán átjön: a Dominic Purcell alakította Jim Baxford egész életét maga alá temeti a világválság. Csupán számadat lesz a millióból, akik utcára kerülnek, miközben a kormány a válságért felelős milliárdos cégeknek dob mentőövet, hogy a gazdasági fogaskerék tovább működjön.

Ez egy olyan szituáció, amiben egyértelműen az áldozatok iránt érzünk szimpátiát, esetünkben a főhős Jim Baxford iránt, akit addig ver a sors, míg végül morális gátjai meg nem semmisülnek és a gazdagok ítélet-végrehajtójává válik.

B-kategóriás akcióhőssé magasztosítja a film Jim Baxfordot, aki a jelképes maszk mögé rejtőzve egy heroikus konzoljáték akcióbetéteinek beillő zenei téma felett dicsőül meg a Wall Street kilyuggatott, felrobbantott emberi maradványai felett.

Boll semmilyen formában nem hajlandó árnyalni a képet, még a cégigazgatóból is kihozza a gátlástalan gazdag férget, akit úgy vet oda főhősének, mint koncot a kutyának. Az elit tömeggyilkosa az "emberek katonája". Uwe Boll feloldozza szélsőséges hősét, anélkül, hogy akár egy pillanatig is megkérdőjelezné tetteinek morális mivoltát.

Akik pedig azonosulnak a szereplővel, java részük éppen úgy hősként tekinthet Jim Baxfordra, ahogyan azt a rendező akarja. És itt a lényeg: Morálisan átveri a közönséget azzal, hogy a szélsőséget ünnepli. Ezáltal bőven rásüthető Boll filmjeire, hogy mennyire károsak.

Bár felvetődik a kérdés, hogy a slasher filmek, vagy a thrillerek gonosztevőit miért ünnepli a közönség, elvégre Jason Voorhees áldozatainak legnagyobb bűnei sokszor csak a füvezésben és dugásban merülnek ki, ahogyan Hannibal Lecter áldozatai is leginkább parasztok vagy gazemberek, akik nem szolgáltak a halálra.

Azért is volt olyan fontos ez a kis felvezetés, mert ezen tudnivalók birtokában érdekes igazán a Boll által sokszor használt ámokfutás témájának origója, a Rampage trilógia. Uwe Boll messze legnagyobb szerelem projektje az anti-hollywoodi filmes mentalitását maxolta ki.

A Rampage első része nagy vonalakban egy akciófilmbe csomagolt masszív gyilokfilm, aminek fókuszában a huszonéves Bill Williamson (Brendan Fletcher) áll, aki megtervezi, majd pedig végrehajtja sok száz életet követelő ámokfutását Tenderville-i szülővárosában.

Az alap nem is lehetne ennél egyszerűbb, mint a százas szög, noha maga a kor, maga a közeg az a mindennapjaink szürke valósága: a média okádja az emberekre a reklámot, azt sugallva, hogy az új sportkocsival, az új öltönnyel lehet csak az ember valaki, miközben a gazdasági fogaskerék családok százait dönti be, értelmetlen háborúk folynak a világon, amikből a politikai elit és pénzemberek nyerészkednek.

Semmi nem változik, ez a mindennapok körforgása, ami ömlesztve zúdul Bill Williamson eleve szociopata beteg elméjére. A végtelennek tetsző monotónia, amiben az emberek vakon, zombiként tengenek-lengenek, Bill-t teljesen feltüzeli.

A kiindulópontot viszont nem ismerjük meg, hanem már a készülődési folyamat, az elhatározás közepébe csöppenünk, amiben Bill összerakja szülei háta mögött ikonikussá váló páncélját és válogatott fegyvertárát, hogy azután elszabaduljon a pokol.

A Rampage nem vacakol mély karakterrajzzal, még Bill szüleivel való viszonya is csupán egy felületesen felkent adalék, kellék. Egyedül Bill egyetlen barátja, a radikális eszméket a vlogjaiban terjesztő Evan Drince (Shaun Sipos) szerepe és léte indokolt, amiben felsejlik Bill torz motivációinak forrása.

Ezenfelül a Rampage fókuszában az ámokfutás áll. A pillanat, amikor állig felfegyverkezve páncéljában, megindul, mint egy darálógép és epizodikus állomásokon át szemléljük, miképpen koncolja fel és semmisíti meg a társadalmi monotóniát.

Egy olyan beteg gondolatmenetet követve ezalatt, miszerint egyszemélyes hadseregként helyet biztosít az emberiségnek a túlnépesedett bolygónkon. Bill itt voltaképpen egy nihilista zseb-Thanos, aki Michael Bay-üzemmódban több embert darál be, mint John Wick két film alatt, mindezt olyan helyzetekben, amikben megidéződik a Született Gyilkosok, a Postal vagy az Összeomlás.

Természetesen szó sincs arról, hogy ezek minőségéhez felérne a Rampage (mert az nem kifejezés, hogy mennyire nem, legalábbis ami az előbbit és utóbbit illeti), ugyanakkor ez a nihil és tombolás magával ragadó sokkmaratonná nemesül, amennyiben az embert ez eltudja ragadni.

Ha eltudja. Mert egy pillanatig sem lehet hibáztatni senkit, akit ez ne tudna, mivel a Rampage két irányból megközelítve is lehetetlenül nehéz darab.

Egyrészt a megvalósítás rettenetesen embert próbáló:

A film minden létező pillanata a kezdő képsortól a záró snittig egy intenzív híradós felvétel kézikamerájára emlékeztető operatőri-és vágási stílussal bír. Ez alapjáraton egy olyan súlyos atmoszférával operál, amivel ráadásul Boll teljesen túlzásba esett, mert ez teszi nem kevés ember számára nézhetetlenné az élményt.

A képi világ egész egyszerűen idegbeteg, ami kellemetlenül kirázza a nézőt a komfortzónából. Az epilepszia veszély nem vicc, pedig szó nincs arról, hogy Olivier Megaton szelleme ütötte volna meg a képkockákat. Mert mindent látunk, csak egy olyan szűrőn keresztül, ami egyhamar felkavarja az ember gyomrát és bánthatja a szemét.

Erről az oldalról tökéletesen érthető, ha a nézők többségében kőkemény viszolygást és émelygést vált ki az egész mozi (belegondolni nem merek, hogy ez a film milyen lehetne 4DX-ben, valószínűleg a felénél mindenki kijönne okádva).

A másrészt a film által követett mentalitás:

A Rampage nem egy nagy megfejtés. Azonban mocskosul gonosz film, ami emellett minden oldalról kényelmetlenül pesszimista és rosszindulatú. Főszereplője inkább taszító és félelmetes, ami miatt lényegesen különbözik Boll korábbi ámokfutó hősétől, Jim Baxfordtól: Bill Williamsont nem ismerjük meg igazán, a cselekmény nem hagyja, hogy belelássunk a szörnyeteg elméjébe.

Ez a fajta távolságtartás teszi hihetetlenül hideggé a karakterét, aki Brendan Fletcher átütő alakításában egy rémisztő sokkfigura, aki akár a szomszédunk is lehet. Ámokfutásának különböző, epizodikusra vett állomásaiban nem ismer kegyelmet.

A leggyomorszaggatóbb horrorokat idéző tettei között azonban fel-felüti a fejét a csipetnyi temetői humor, valamint a társadalmi kritika, amik között megbújik egy kőkemény képmutatás is a karakter részéről (,,A pénzetek kurvára nem ér szart sem, mert egy utolsó nagy rakás szar! "), viszont ez a maratoni mészárlás sem ússza meg a már említett Michael Bay-féle megalomániát a rendőrőrs feleslegesen túlzásba vitt levegőbe repítésével.

Nem elég, hogy a módszer maga is szinte képtelenség, az odavágott CGI snitt pedig okádék módon leesik a képernyőről, ráadásul az sem mellékes, hogy a hiperrealista filmes területen hogy a bánatban tudja főszereplő gyilkológépünk kitartani azt a két golyóhányó mordályt a kezeiben... arról nem is beszélve, hogy a rálövöldöző rendőrök találatai egyszer sem hatolnak be a páncél lágyabb részei alá.

A B-filmes tálalás megmutatkozik. A finálé pedig végtelenül egyszerű üzenetet summáz, ami miatt a Rampage pusztán egy társadalmi kritikákat felvető, direkt megbotránkoztató B-film. Viszont kétségtelenül rettenetesen vad és sötét mozi, ami nem lesz mindenki kedvence.

Viszont nem is minősége miatt köszönheti a film az őt övező érdektelenséget, hanem Uwe Boll közmegítélése az oka, ami miatt süllyesztő lett a film jutalma. Pozitív és negatív jelzőit kiérdemelten viselő botrányfilmről beszélhetünk, ami egy nagyon-nagyon szűk réteg számára vált kultusz filmmé.

Ami viszont a második részt illeti, az már sokkal érdekesebb alany.

A Rampage - Capital Punishment durván az első rész költségvetésének negyedéből született, ami ezzel arányosan nem várt meglepetést okoz: hatalmas előnyére vált az alacsony költségvetés. A Rampage 2 megfordította az akció és a párbeszéd jelenetek arányát, ezáltal maga a történet nemcsak képes volt elszakadni az első rész akció orientált, idegbeteg mivoltától, hanem lehetőséget nyert, hogy feltérképezze Bill Williamson-t.

És a lehetőséggel kibaszottul élt.

Pár évvel a Tenderville-i tombolás után Bill sikeresen megostromolja az ország legnézettebb televíziós társaságának főépületét és túszul ejt több tucat alkalmazottat, köztük a tévé sztárriporterét, hogy segítségükkel elterjessze a világon az üzenetét, miközben több száz rendőr és kommandós várakozik támadásra készen a színpad túloldalán.

Most az elején leszögezem, hogy a Rampage-Capital Punishment minden téren kenterbe veri az előzményét és számtalan problémás elemét kiküszöböli. A képi világ sokkal visszafogottabb, az operatőri munka is kiegyensúlyozottabb, nyoma sincsen a stroboszkópszerű epilepsziás idegbajnak, ami rásütötte a bélyegét az első Rampage filmre.

Műfaját tekintve a túszdráma és a thriller elegyét kapjuk, minimális akcióval, ezáltal nagyon könnyen képes a néző elmerülni az eseményekben. Ezúttal szó sincs arról, hogy a cselekmény kidobna magából, sőt!

A Capital Punishment masszívan Bill Williamson-ra fókuszál, aki itt egy sokkal céltudatosabb és megérthetőbb szörnyeteggé válik. Ikonikusabb, színpadiasabb, karizmatikusabb, a maga morbid módján már sokkal elragadóbb személyiség, aki némely pillanatában kellő árnyalásban is részesül.

Döbbenetes lehet egy Uwe Boll fémjelezte alkotásról ilyet olvasni, pedig a film magáért beszél. Boll és Fletcher forgatókönyve kifogástalan, lehetőségeit kitűnően ragadja meg, ezáltal a film nemhogy nem ül le egyetlen másodpercig sem, hanem végig torokszorítóan feszült.

Az egész egy időzített bomba, ami nem egy gyomorszájon vágó katarzisponttal rendelkezik. Precízen időzített sokkolás, ami nem öncélú grafikus erőszakban merül csak ki, ahogyan az első rész a maga kőkemény, haragos, dühös mivoltával tette végig, hanem egy egészet átszövő koncepció szerves részeként simul bele minden megmozdulás ebben a brutális egészben.

Ellentmondásos gondolatokat és érzéseket váltanak ki az események, nem csupán színtiszta undort, mint korábban. Bill egy beteg játékot űz, miközben kellően kiszámíthatatlan és nem egyszer egy banálisnak tetsző felütést úgy csap le, ami több tabutémát is állatiasan megrenget. Bill ideológiája fejlődött, majd átalakult valami egészen mássá.

Célja most is globális és bár első látásra ez sem fejti meg az univerzum rejtélyeit (a gazdagok dögöljenek meg), az egésznek a levezetése őrületes és olyan gátakat szakít át, amit nemhogy mástól, de Bolltól pláne nem feltételeztem.

A Született Gyilkosokat ismét megidéző, a már ismert társadalom kritikai tartalmat kötelezően felmondó mondatok elementáris erővel basznak arcon - erre alkalmasabb szavakat nem tudok találni, mert ez történik. Brendan Fletcher az egész létét belefacsarta a szerepbe, általa a súlyos mondatok delejező hatásúvá válnak.

Lényegtelen, hogy nem találják fel a spanyolviaszt. Az előadásmód, az atmoszférikus zörejek, az archív snittek és a szituáció lehetetlenül feszültségfokozó mivolta a leghatásosabb klasszikusokat idézi akkor, amikor Bill a rivaldafénybe kerül és megmutatkozik a Boll szenvedélyfilmjeire jellemző szélsőséges világnézetének abszolútuma és magnum opusa: a gonosz világról, amit a gonosz kommentál.

Az alternatíva, a megoldás pedig a teljes újraindítás. Vagyis ölni. Kitörölni a jelenlegi rendszert, milliók, akár milliárdok halálával. A Rampage-Capital Punishment őrjítően meta és hatásos alkotás az antikapitalizmusról, a rendszerkritikáról, a társadalomról, a médiáról. Témájában Uwe Boll legérettebb és legjobb filmje, ami nem csupán Boll munkásságához képest kiemelkedő, hanem önjogán egy bátor és vitaindító alkotás.

Utóbbi pedig nem véletlenül, mert a Rampage második részét mind közül a legjobban lehet démonizálni is, ugyanis erőszakos üzenetével együtt vádolható lázító, uszító, romboló mozinak is. A nihilisták vagy szélsőjobboldali fanatikusok bibliája is lehetne, elvégre léte és célja, mondandója amennyire igaz, ami által egy sorozatos szadista gyomros az egész, úgy tekinthető perverz vágybeteljesítő agymosodának is. Mozgóképes út az anarchiába.

Egy ekkora hatású felütést hogy is lehetne tökéletesen lecsapni? Természetesen sehogy, ahogy az megmutatkozik a trilógia zárófejezetében, a Rampage - President Downban, ami Uwe Boll filmes pályájának záró darabja is egyben, ami a körülményeivel voltaképpen ítéletet is mondott saját maga felett.

Ugyanis a President Down minimális közösségi finanszírozásnak köszönheti a létét (mely eredményezte a hírhedté vált FUCK YOU ALL-videót Bolltól). A hihetetlenül alacsony büdzsé (pletykák szerint a százezer dollárt alulról verték a költségek), a szívességek és a forgatási bonyodalmak tudatában már az felér egy csodával, hogy a Rampage 3 létezik és mint olyan, ettől a filmtől már nem is érdemes és nem is szabad túl sokat várni.

Sőt, nem is csak az aprópénzes mivolta végett javallott alacsonyra helyezni az elvárásokat, különösen egy Capital Punishment után, hanem a forgatókönyv miatt is.

A President Down nem egyszerű eset. A sztori fonalát ott veszik fel, mikor Bill Williamsonnak sikerül az USA első emberét, az elnököt likvidálnia, amitől az egész nemzet pánikba esik. Míg a média siratja Amerika vezetőjének elvesztését, Bill mindennapjait tengeti egy isten háta mögötti erdő közepén lévő bánya aknában és terjeszti a dark weben szélsőséges vlog videóit (egykori barátja, Evan Drince után szabadon).

Miután nem várt meglepetésekkel szembesül, amik megingatják küldetéstudatát, két különleges ügynök kiszagolja Bill Williamson tartózkodási helyét.

A második után ígért anarchia elmarad, köszönhetően a pénzügyi korlátoknak. A cselekmény java része Bill búvóhelyén, a bánya aknában, az azt körbeölelő erdőben játszódik, valamint az őt üldöző különleges erők központjában (ami egy nagy terem, tele monitorral), illetve a globális információkat folyamatosan megosztó televíziós társaság stúdió termében.

Ennek köszönhetően a film jóval csendesebb és intimebb, ami a világtól elszeparálódó Bill az ideje nagy részében céltalanul terjeszti igéjét. Céltalanul, ugyanis az egészre rátelepedő pesszimizmus és magány a karakter kiégését, hitvesztését hangsúlyozza. Közhelyek és lózungok hagyják már el Bill száját, aki követőivel is csupán egyoldalú kapcsolatot tart.

Ráadásul a politikai elit is semmissé teszi az elnök meggyilkolását azzal, hogy közel-keleti terroristákra keni a merényletet, ezzel is jelezve, hogy az ország letagadja a belső fenyegetés létét, Bill Williamson jelentőségét ezzel teljesen megsemmisítve.

Ráadásul az ügynökségben lévő tégla egy ponton teljesen elhanyagolhatóvá váló meglétét leszámítva senki mást nem látunk és nem is érzékeltetik az alkotók, hogy vannak olyan fanatikusok, akik isszák Bill szavait. Minden, amit eddig tett, feledésbe merül az idő által, mert ahogyan az főszereplőnk szájából elhangzik:

Ti csak azt figyeltétek, miket teszek, nem azt, amiket mondok.

Ez lehetne akár Uwe Boll közlendője is, ami ennek tükrében eléggé képmutató és nem ez az egyetlen probléma.

Mert ugyan Bill kiégése, céltalanná válásának ábrázolása az egyre hatástalanabb és inkább fárasztó antikapitalista rendszer-és társadalmi kritikáival működik egy adott nézőpontból, sajnos nem csupán hatásában nem ér fel a Capital Punishmenthez, de helyenként már arcpirítóan kínos pillanatokat is szül, amikor a hollywoodi gépezetet is kritikával illeti.

Ezekből a sorokból már nem a karakter gondolatvilágát hallgatjuk tovább, mert itt már bántóan csak Uwe Boll sértődött gondolatait tolmácsolják. A szkript emellett bántóan toporog egy helyben, egy oszlásnak indult élőhalott sebességével vánszorog és vontatja magát.

Mindenáron húzzák a játékidőt, hiszen már félidőben rájön a hatóság, ki áll a merénylet mögött, ám sok száz archív anyaggal, valamint a korábbi filmekből több tucatnyi flashbackkel tömik tele az egész filmet. Annyira ráadásul, hogy a President Down lett a leghosszabb játékidejű Rampage a trilógiában, teljesen feleslegesen.
Pedig technikailag az iparos munka meglátszik.

A fényképezés és a vágás teljesen rendben van, a címbeli tombolás a film utolsó harmadában pedig a költségvetéshez képest sokkal több, mint korrekt. Emellett a hirtelen jött családi szál a Bill egyik követőjéből lett szerelmével és közös gyerekükkel egy érdekes és valóban a karakter mélységét kicsit továbbtágító adalék, ami egy gyötrődő, őrlődő emberi lényként mutatja be a korábban tomboló, az emberek felett álló gyilkológépet.

A harmadik rész legjobb ütőkártyája ez, hogy Bill figuráját egy érzékenyebb ponton is feltárja, amiben Brendan Fletcher szokás szerint brillírozik.

A film az utolsó harmadra pedig szerencsére abszolút magára talál és lehetne azzal a váddal illetni, hogy nem vállaltak be egy letisztultabb, halkabb finálét, de a cím miértjéhez passzoló módon a tombolás, a lövöldözés és robbanás orgia így is átjön, ahogyan Bill beviszi az utolsó nagy pofont a világnak.

A rambózás pedig leveti a korlátait: aknamezők, repkedő emberek, automata ágyú és egy benga bazooka jóvoltából a káosz és gyilokmaraton pótolja az ezt megelőző 1 óra óriási csetlés-botlásait, hogy aztán a megmérgezett civilizációtól távol a sötét magányban érjen véget a tömeggyilkos pályafutása.

Gyermekének szánt mementója érzelmileg is betonbiztos lábakon áll. Érzékeny, kifinomult, mégis rettentően keserű, ahogyan a film mindenféle értelemben az. Azután minden a feje tetejére áll.

Mivel ez Uwe Boll utolsó filmje, a fináléval úgy dönt, hogy megszeg minden szabályt és a lehető legöncélúbb, legmegalománabb módon tálalja a záró akkordot. Főszereplője felmagasztosul, a meta kínossá válik, avagy Boll minden téren FUCK YOU ALL-t követ el, még ha az utolsó képkocka dramaturgiailag is meglepő és indokolt.

Trilógiaként az összkép messze nem hibátlan, mégis egy stabil egészet alkot, amivel Uwe Boll megalkotta bajos rendezői pályájának csúcsát, ami vitákat generálhat, okot adhat a kultuszra vagy megvetésre. Azonban Bill Williamson karaktere és az őt alakító Brendan Fletcher filmtörténeti alakként vonulhatott volna be, ám Uwe Boll személye, korábbi tettei gátolják, hogy kiérdemelje jogos helyét.

Pedig tökéletesen felér Bill Williamson az olyan klasszikus popkult ikonokhoz, mint Travis Bickle, Mickey és Mallory vagy Bill Foster. Fájó, hogy a Rampage trilógia a margóra került, még ha oka és előzménye nem is meglepő.

Uwe Boll nem dicsőül meg, nem törlik el ezek a filmjei azokat a nyomokat, amiket a közönség előtt hagyott maga után. Sőt, ezek a filmek kimondottan dühös polgárpukkasztó mozik. De az ilyen mozikra is szükség van.

Kövesd a Geek Generációt a többi platformon is:

YouTube-csatornánk - podcastek, videók, minden egyéb!
Twitter oldalunk - értesülj elsőként a csapatunkat érintő infókról!
Facebook oldalunk - értesülj elsőként a blogra kikerülő bejegyzéseinkről!
Spotify - innen is hallgathatod podcast adásainkat!
Anchor - innen is hallgathatod podcast adásainkat!
Google Podcasts - innen is hallgathatod podcast adásainkat!
RadioPublic - innen is hallgathatod podcast adásainkat!