Minden filmkedvelő ember életében vannak meghatározó filmek, melyeket bármikor szívesen elővesz, és melyek nagy mértékben formálták a filmes ízlését. Jó magam sem vagyok ezzel másképp, és ennek apropóján úgy gondoltam, arra vállalkoznék, hogy listába szedem azon filmeket (vagy legalábbis egy részét), melyek masszívan formálták nemcsak a filmes ízlésemet, de a filmekhez való viszonyulásomat és szemléletmódomat is.

Ezek nem feltétlenül a kedvenc filmjeim, nem is az általam legtöbbször látott filmek, és még csak nem is feltétlenül azok, amiket a legjobbnak tartok. Az viszont ténykérdés, hogy mindegyikhez rengeteg emlékem és élményem fűződik, melyeket most úgy gondoltam, mással is megosztok, illetve megkísérlem felületesen bemutatni, miként tudják egyes alkotások formálni az ízlését és látásmódját egy filmkedvelő gyereknek. Nem is szaporítanám tovább a szót, vágjunk bele a közepébe!

1. Halálsoron (1999)

Ez a méltán népszerű, könnyfakasztó alkotás a sokak által kedvelt Stephen King tollából, Frank Darabont (szvsz a legjobb rendező King mellé) rendezésében kicsit talán túl korán került a kezeim közé.

A "talán" itt igencsak hangsúlyos, mivel tény, hogy rendesen megviselte gyermeki lelkemet, de korán megtapasztalhattam és végérvényesen megértettem milyen érzés néhány óra alatt annyira megismerni és megszeretni egy karaktert (vagy akár többet), hogy annak halálát megkönnyezze az ember.

Nem sok alkotásnak sikerül ezt elérni nálam, és ha őszinte akarok lenni, ma már valószínűleg a Halálsoron sem tudná ezt kiváltani belőlem, de az első ilyen élményemért örökké hálás leszek az alkotóknak. A filmről meg csak annyit, hogy aki nem látta még ezt a remekbe szabott felnőtt mesefilmet (az én szemeben ez igenis egy felnőtteknek szóló, tanulságos mese), az sürgősen pótolja be.

2. Oscar (1991)

Gyerekként sokáig a kábeltelevízió volt az egyetlen közeg, ahol filmeket fogyaszthattam, és finoman szólva is szegényes volt. Így került a látóterembe (sok egyéb Funés film mellett) Édouard Molinaro Oscar című alkotása is, ami a többi Louis de Funés filmhez hasonlóan csak jött és ment, de azt legalább sok ismétlésben.

Valahogy gyerekként semmilyen szinten nem tudtam értékelni Funés humorát és az Oscar sem lett a szívem csücske, de annál nagyobbat ütött a felismerés, mikor egy sérült videokazettán rátaláltam az 1991-es verzióra Sylvester Stallone főszereplésével, John Landis tolmácsolásában.

Fogalmam sem volt, mi az, hogy remake, a felismerés azonban erős volt: itt van az ember, akit annyiszor láttam pisztollyal vagy ököllel kiirtani egy kisebb hadsereget, most csattanós egysorosokkal szórakoztat és egy már látott filmet ad el nekem merőben más köntösben?! Mai napig sokkal jobbnak tartom az eredetinél, nagyjából minden téren: karakterek, dialógusok, hangulat, poénok.

A népszerűtlensége és a kritikai lehúzás szerintem pusztán annak szól, hogy alapvetően az emberek nem szeretik a nagy akciólegendákat családi vígjátékokban látni. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy ez a film megalapozta számomra a jó és megalapozott remake mibenlétének elképzelését.

3.  Óz, a csodák csodája (1939)

Somewhere Over the Rainbow....mai napig hallom Judy Garland hangját, ahogy Dorothy-ként énekli ezt a mára már unalomig elcsépelt dalt. Amennyire vissza tudom idézni, ez a film volt az első mesefilm, amit szándékosan néztem meg újra és újra, nem pedig azért, mert ezt adták a TV-ben.

Attól a pillanattól kezdve megvett ez a film, hogy a „megint egy unalmas fekete-fehér film” prekoncepciómnak bevitt egy kegyetlen gyomrost és derül égből villámcsapás módjára lett a fakóból sziporkázó technicolor-varázs.

Persze nyilván nem azért volt ez szemet gyönyörködtető, mert nem láttam korábban színes filmet, de ilyen kontrasztba helyezve a DunaTV fekete-fehér (és akkori szemmel végtelenül unalmas) filmkínálatának utánérzésével... hát finoman szólva is levett a lábamról, pláne a fantasztikus art design, a megalkotott tündérmeseszerű világ, a jelmezek, a karakterek, a dalok, a zenék és az egyébkénti hangulattal karöltve.

Ha őszinte akarok lenni, túl fiatal voltam még, hogy különösebben érdekeljen a történet egésze (ami szintén kiváló), inkább csak a jelenetek szórakoztattak el. Azt viszont a történet nélkül is a film számlájára írom, hogy megismertette velem, milyen egy ténylegesen igényesen elkészített mézes-mázos, dalos gyerekfilm és nem utolsó sorban, milyen egy időtálló és egyedi látványterv.

Nem csoda, hogy ezt követően a műfajban „versenyző” low budget TV-filmek nem igazán tudták elnyerni a figyelmemet, csak háttérzajként funkcionáltak a délutáni játékhoz.

4.  A megtorló (2004)

No igen. Fiatal voltam és kellett a pénz... vagyis, hogy fiatal voltam és fogalmam sem volt, hogy léteznek olyan filmek, amik játékokról készülnek (akkor még fogalmam sem volt, hogy az alapmű képregény). A dicső PlayStation 2 érában a The Punisher című játék igazi kuriózumnak számított köreinkben.

Eszméletlen badass volt a karakter, elaléltunk pusztán a ténytől, hogy mennyire húsba vágóan brutális, gore szintű kivégzéseket pakoltak bele. Valahányszor kiküldtek a szüleink (akiknek persze fogalmuk sem volt mivel játszunk) a konzol vagy számítógép mellöl és összegyűltünk a barátokkal játszani... nos nagyjából mindig összevesztünk, mert mindenki Punisör (igen, mi így ejtettük ki) akart lenni.

Több sem kellett, mikor megtudtuk, hogy ebből film is létezik: rongyosra néztük, kvázi kívülről tudtuk a szövegkönyvet és házi készítésű, halálfejes pólókat csináltunk a játszós felsőkből. Most is kellemes nosztalgiával nézem meg ezt a filmet, és bár mai szemmel látom, mennyire hitvány alkotásról van szó, azt is segített megérteni, miért instant siker nagyjából minden videojáték adaptáció címszó alatt összeverbuvált borzadály: az átlag fogyasztót nem érdeklik a részletek, ha egy videojátékos kedvencét láthatja filmvásznon, csak láthassa végre.

Biztosra veszem, ha akkor lett volna lehetőségem moziban megnézni (nem volt a közelünkben és egyébként is, jóval a megjelenés után tudtam meg, hogy létezik a film), tuti addig rágom a szüleim fülét, amíg elvisznek rá. Persze nem ütöttem meg a korhatárt a magam 12-13 évével, de ez ma sem érdekel senkit a jegyvásárláskor.

5.  Rocky IV (1985)

Miért pont a negyedik rész? Egészen egyszerű a válasz: ezt láttam először. Az egyik kereskedelmi csatornán szaladtam bele és azt hiszem ez volt az első bármilyen szinten is komolyan vehető “verekedős film” (ahogy annak idején kategorizáltuk őket), amit láttam.

A sok Bruce Lee-, meg Jet Li-film után ez a realisztikusabb, életszagúbb narratíva kész felüdülés volt.  Mikor édesapám látta, mit nézek és szólt, hogy egyébként ez a negyedik rész, több sem kellett nekem, hogy a többit is felkutassam és megnézzem.

Ma már a gyengébb epizódok közé sorolom a negyediket, de kellett ahhoz, hogy ráhangolódjak azokra a “verekedős filmekre” melyek elsősorban drámák és ezért működnek időtállóan. Azt meg, hogy mennyire pörögtem rá az oroszországi edzős montázsra mi sem mutatja jobban, mint hogy nem sokkal később súlyzókat kértem születésnapomra.

6. Hook (1991)

Ennek a filmnek a kapcsán tartozom egy vallomással: sosem szerettem Spielberget, és bár vannak olyan alkotásai melyeket én is elismerek, összességében túlértékelt rendezőnek tartom, aki igen jó ötleteket tesz tönkre a mesterien vászonra vitt giccs-cunamikkal.

A Jurassic Parkot például már gyerekként is halálra untam és az E.T. sem tetszett soha igazán. Viszont a Hook... nos ezzel kicsit árnyaltabb a helyzet. Tudni kell, hogy VHS-en megvolt az 1953-as Pán Péter, ami a mai napig a kedvenc rajzfilmem.

A Hookot, mikor először láttam, oda meg vissza voltam tőle és sokáig nagy kedvencem volt. Ma már többnyire csak bűnösen kínos nosztalgiát illetve meglehetősen markáns szekunder szégyenérzet kavarog bennem, ha az akkor cirka negyvenéves Robin Williams-et cicanadrágban röpködni látom, miközben Dustin Hoffman Hook Kapitány szerepében debil anime karakter módjára vicsorít és lóbálja a kampóját.

Miért is fontos ez? A videojátékból-filmet után megtapasztalhattam a rajzfilmből-filmet típusú adaptációk átkát is. A mai élőszereplős Disney-dömpingnél pedig semmi nem erősített meg jobban a Hook kapcsán átélt tapasztalatomban, miszerint az esetek többségében borzalmas a színvonalbeli visszaesés az ilyen típusú adaptációk vagy részleges adaptációk kapcsán.

Ugyanakkor az is tisztán látszik, hogy legyen bármilyen hitvány is a végeredmény (bár a Hook még mindig magasabb minőséget képvisel, mint a legtöbb élőszereplős Disney-adaptáció), az eredetivel azonosító nosztalgiahuszárok és a "minden mindegy" alapon moziba járók úgyis sikerre fogják vinni a filmet. Tanulságos lecke, de inkább ne kellett volna megtapasztalni...

7. Karácsonyi történet (1983)

Ha már gyerekkori nagy kedvencek, melyek értéke a mai napig nem csorbult a szememben (lásd 1953-as Pán Péter): itt egy újabb remekbe szabott és véleményem szerint igen egyedi alkotás. Gyakorlatilag egy kisgyerek szemszögéből láthatjuk milyen érzés várakozni a karácsonyra, izgalommal telve, hogy vajon megkapjuk-e az áhított ajándékot.

Az egész folyamatot láthatjuk, az ajándék kiszemelésétől, a várakozáson át, az ajándékbontás feszült pillanatáig és annál is tovább. Na de milyen áthatóan!? Gyerekként effektíve egyfajta terápiás célzattan néztem ezt a filmet az advent időszakban. Ugyanazt éreztem, mint a főszereplő kisfiú, és olyan volt, mintha megosztanám valakivel a hasamban repdeső pillangókat.

Mai szemmel nézve pedig gyakorlatilag újra átélem azt a gyermeki érzést, amit minden karácsonykor. Igen, ez pontosan az, aminek hangzik: nosztalgia-hullámvasút a köbön. Tény, a gyermeki lélek vagy akár a fiatalság nosztalgiájára felépíteni egy komplett filmet a legtöbb esetben aljas és olcsó húzás, azonban esetünkben annyira igényes végeredményről beszélünk, ami nálam simán átmegy a szitán és egy csupaszív alkotást látok benne.

Ugyanakkor az is fontos, hogy ez a film hűen mutatja be, hogy igenis lehet giccs és bazári megoldásoktól mentes, egy szezonnál hosszabb szavatossági idejű karácsonyi filmet is csinálni, ami valódi értéket képvisel és nem, nincsenek benne csililárdos CGI krampuszok, meg röpködő rénszarvasok. Valamint a humor is nyújtózkodhat  intelligensebb magaslatokba a narkós télapónál, vagy a karácsonyi romkomok unalomig csépelt kínos és sokszor alpári “poénjainál”.

8. Ragadozó (1987)

Valószínű nem sok olyan ember olvassa ezt a cikket, aki ne látta volna John McTiernan remekbe szabott sci-fijét. Éppen ezért nem is szeretném hosszasan ecsetelni az érdemeit, a csatornánkon amúgy megtettük már ezt podcast formájában (IDE KATTINTVA meghallgatható).

Elég annyit mondanom, hogy nagyon sokszor játszottam el gyerekként a jelenetet, amikor a Sonny Landham által megformált Billy belevág a mellkasába. Igen, igen Dutch is nagyon menő, de ennél badassebb jelenet számomra mai napig nincs a filmben. Maga a film pedig azóta is etalon számomra a sci-fi köntösbe bújtatott szörnyes túlélő-akciófilmek terén.

9.  Legyetek jók, ha tudtok (1983)

A címben gyakorlatilag benne van a film kvintesszenciája. Luigi Magni zseniálisan szép és érzelmes alkotása nem csupán szívet melengetően megnyugtató, de igen tanulságos is. A történet középpontjában Fülöp Atya és az ő egyik növendéke Cirifischio állnak, a film végére pedig egy borzasztóan sokrétű és intelligens leckét kapunk az élethez való hozzáállásról, az emberi jóság és az arra való törekvés mibenlétéről, mellyel kéz a kézben jár az emberi gonoszság is.

Tipikusan az a film, ami egy melankolikusabb hangulatú nap után megnyugtatja a lelket. Remekmű mivoltát mi sem tükrözi jobban, hogy mindezek mellett a film nem rest egy igen erős vallás- és társadalomkritikát megfogalmazni, a lehető legfrappánsabban, humoros módon.

Aki még nem látta, annak csak ajánlani tudom és bár akadnak benne pikánsabb jelenetek és elszólások, családi filmnek is bátran javasolnám - higgyétek el nem fog nagyobb károkat okozni, mint a Thomas, a gőzmozdony.  Trailert sajnos nem találtam, de helyette hallgassátok meg ezt a fülbemászó dalt, ami az egyik kedvenc jelenetem a filmből:

10. A rettenthetetlen (1995)

Erre a filmre mennyire haragszom... Olyan ügyesen vert át gyerekként, hogy azt öröm volt nézni. Mel Gibson mesterien giccses és epikusan hazug propagandája igencsak népszerű volt a baráti társaságomban. Rengeteget kardoztunk és csatáztunk mi is Skócia felszabadításáért a démonian gonosz Edward Király seregei ellen.

Sajnos sokan felnőtt fejjel is beveszik ezt az elborultan ostoba és hazug patriotizmust és remek filmnek tartják William Wallace elferdített történetét, de az én szememben ez mára már csak egy álnok propaganda, remek zenével és néhány erős képsorral. Vannak még hasonlók egyébként… khm-khm, A hazafi...

11. Volt egyszer egy Amerika (1984)

Valami számomra is érthetetlen oknál fogva egészen kiskorom óta vonzottak a gengszterfilmek. Az A keresztapát már bőven tinidzserként volt szerencsém csak látni, így sokáig ez a film volt számomra az egyetlen etalon. Pontosan emlékszem az élményre, milyen volt majdnem négy órán át a képernyőre tapadni és olyan erőteljesen ott ragadni, hogy még vízért sem akarjak kimenni (a megállítható felvétel ellenére sem).

Sergio Leone monumentális, évtizedeket felölelő gengsztereposzában minden megvan, ami egy igazi mesterműhöz kell: lebilincselően izgalmas, fordulatos és erős történet, remek karakterek és sziporkázó színészi alakítások, valami elképesztően megkapó és a maga nemében egyedi zene, izgalmas akciók és precíz rendezés. Ez a film fel is tette a lécet annyira, hogy elborzadjak, amikor kritikusok vagy nézők egy alacsony átlagnál kicsivel kiemelkedőbb filmre rásütik a mestermű billogot.

Ha mindenképp negatívumot szeretnék kiemelni, a vége talán kicsit kiszámítható és ugyebár a majdnem négy órás hossz, de ha egy izgága gyerek végig tudta ülni szemrebbenés nélkül tizen-egynéhány évesen, akkor bárkinek menni fog felnőtt fejjel. Ha még nem láttad, hidd el, megéri!

12. Részeges karatemester (1978)

Gondolom helyes az előfeltevésem, miszerint ezt a filmet sem nagyon kell bemutatni senkinek, aki átélhette a VHS korszaknak legalább egy kis szeletét, vagy legalább ismeri Jackie Chan korai munkásságát. Nem szeretnék túl nagy szavakat használni, hiszen egy sok szempontból középszerű alkotásról beszélünk, mely messze nem hibátlan, ugyanakkor van egy tagadhatatlanul egyedi és megkapó sármja.

Számomra ez a film az egyik legmarkánsabb példa arra, hogyan lehet a bugyuta, és mondjuk ki, infantilis humort szórakoztatóan, cseppet sem kínosan, ugyanakkor méltóságteljesen tálalni. Nem csak, hogy nem kínos a Részeges karatemester humora, de sokszor kifejezetten vicces tud lenni és a film egyébkénti hangulatával, a fülbemászóan vérpezsdítő zenével és a már-már művészien kidolgozott harci koreográfiákkal… újra kéne nézni, na.

13. Truman Show (1998)

Őszintén szólva nem igazán emlékszem mennyire sikerült anno megérteni a film rétegeit (valószínű nem túl mélyen), két dologra viszont tisztán emlékszem: mégpedig, hogy milyen veszettül jó szórakozás volt megnézni, és arra, hogy milyen sokkolóan hatott Jim Carreyt Truman Burbank keserédes karakterének megformálójaként látni.

Az előzményekhez hozzá tartozik, hogy a cseppet kifinomult gyermeki humorommal nagyon megfelelő szinten rezonált a Carrey-filmek többségének humora is. Ebből az ominózus többségből ennek okán én eléggé sokat láttam, és bár az Ace Ventura, valamint a Maszk a mai napig egy magasabb szintet képviselnek, azért ezen filmek esetében sem éppen a kifinomult humoré a főszerep.

A színészi alakítás milyenségéről nem is beszélve. No és ezen a ponton válik fontossá a Truman Show, ami intelligens humorával markáns kontrasztot mutatott az eddig jól megszokott gyermeteg és sokszor erősen alpári humorfaktorral szembe. Ehhez hozzá jött még az, hogy soha nem láttam még ennyire élesen elválni a ripacskodást és a lehengerlő, valódi színészetet.

A tény, hogy erre a különbségre egyetlen ember alakításain keresztül sikerült rácsodálkoznom, ez teszi igencsak fontossá számomra ezt az érzékeny és elgondolkodtató alkotást, melynek történetét inkább magadtól fedezd fel, ha még nem tetted.

14.  A herceg menyasszonya (1987)

Rengetegszer felmerül animációk és egyéb gyerekeknek szánt produktumok kapcsán érvként, hogy “de hát ez csak gyerekeknek készült”.  Rendszerint az adott produktum, már elnézést a szóhasználatért, de kretén mivoltát szokták próbálni ily módon elpalástolni.

Most ezzel az igencsak hajszálvékony érvnek csak jóindulattal nevezhető kibúvóval nem csak kvázi lenézzük és ledegradáljuk a gyerekközönséget, de lovat is adunk a stúdiók alá, hogy aztán Angry Birds kaliberű trágyahalmokat hányjanak ki magukból.

Ez a film az oka annak, hogy soha nem fogok ilyen és ehhez hasonló ( “ennek csak a szórakoztatás a célja") kinyilatkoztatásokat érvként elfogadni egy alkotás hitványságának védelmeként. Hogy maga a film milyen, azt lényegében egyetlen mondatban tudnám összefoglalni: a nagybetűs MESE.

Gyakorlatilag az összes klasszikus mesei elemet megtaláljuk benne, legyen szó hercegnőről, gonosz királyról, méregkeverőről, kuruzslóról, óriásról vagy akár kalózról. Mindezt egy ismerős, voltaképpen klisés, de csupaszív és őszinte történetbe ágyazva, aminek megvan a maga mesékre jellemző egyszerű, ám de örökérvényű tanulsága is. A látványvilág, a zene, a remek karakterek és a hihetetlenül jól megírt dialógusok csak hab ezen a jól ismert, de mégis újszerű és mesés tortán. Ja, és Columbo (Peter Falk) a narrátor.

15. Az ördög jobb és bal keze (1970)

Aki látott már TV készüléket bekapcsolva, húsvét és karácsony táján, annak egészen biztosan nem kell bemutatni a magyar közönség szemében eleve kiemelt helyet elfoglaló két pofozógép talán legismertebb filmjét.

Az én személyes filmes “karrierem” szempontjából azért érdekes darab Az ördög jobb és bal keze, mert egyrészt gyerekként ez a film ismertette és szerettette meg velem a western műfaját (legyen szó bármilyen westernről, Winnetoutól a Volt egyszer egy vadnyugat-ig).

Később, mikor már tudatosabb filmfogyasztó lettem és egyre inkább kezdtem beleásni magam a témába, remek példaként állt előttem Enzo Barboni formabontó műve, abban a tekintetben, hogy miként lehet úgy megreformálni egy kifulladt műfajt, hogy az egyszerre parodizálod ki és búcsúztatod el tisztelettel és méltósággal.

Illetve a gyengébb Bud Spencer-Terrence Hill filmekkel (amikből azért van egy pár, valljuk be) paritásba helyezve az is egyértelmű, hogy a pofonok csattogása önmagában kevés egy valóba szórakoztató filmhez és szükség van egy markáns hangulatra is, ami frappáns dialógusokkal párosul.

+1. Végtelen történet (1984)

Megeshet, hogy furán fog hangzani azok számára, akik ismerik Wolfgang Peterson fantáziadús gyerekfilmjét, de szerintem ez egy gyerekeknek IS szóló, korai látványfilm. Amennyire etalon a klasszikusabb mesei elemek filmrevitelében számomra A herceg menyasszonya, annyira etalon ez a végtelenül kreatív látványtervvel megtarkított hardcore fantasy nyomvonalán született mesék filmrevitelének mezsgyéjén.

A történet igazából végtelenül egyszerű és a gyermeki lélek számára is könnyen befogadható, ugyanakkor van egy csavar az egészben, ami kiemeli és ad az egésznek egy voltaképpen igencsak mély színezetet. Nem szeretném lelőni a poént, de egy számomra lenyűgöző módon kidolgozott metaforával dolgozik a film, melynek középpontja egyetlen gondolat a felnőtté válás tragédiájáról.

Tapasztalataim szerint sajnos némileg kevesen ismerik, pedig szerintem egy igazi gyöngyszemről van szó. A zenéje ma már kissé cukormázas számomra , de minden egyéb téren (látvány, jelmezek, történet, karakterek, hangulat, mondanivaló meg minden, ami kell ugyebár) mostani szemmel is egy igen érdekes darabnak tartom, aminek megvannak ugyan az egyértelmű hibái, mint például a Bastian szerepébe bújt Barret Oliver, ennek ellenére bárkinek nyugodtan merném ajánlani.

Ennyi lett volna hát az én kis listám, azokról a filmekről melyek nemcsak mai napig kedvesek számomra valamilyen módon, de markánsan formálták is a filmes ízlésemet, és a filmek iránti rajongásomhoz is nagyban hozzájárultak. Köszönöm, hogy végigolvastad, remélem tetszett!

Kövesd a Geek Generációt a többi platformon is:

YouTube-csatornánk - videók, podcastek és minden egyéb!
Twitter oldalunk - értesülj elsőként a csapatunkat érintő infókról!
Facebook oldalunk - értesülj elsőként a blogra kikerülő bejegyzéseinkről!
Spotify - innen is hallgathatod podcast adásainkat!
Anchor - innen is hallgathatod podcast adásainkat!
Google Podcasts - innen is hallgathatod podcast adásainkat!
RadioPublic - innen is hallgathatod podcast adásainkat!