2019. november 24. 16:00 - EmojiFlint

Zseniális politikai inkorrektség - Postal 2 kritika

Írta: Emoji Flint

POSTAL 2

PARADISE LOST

,,Én ártatlan vagyok! A srác a hibás a monitor előtt!

A főszereplő Postal Dude szájából elhangzó mondat tökéletesen körülírja - nem kevés szarkazmus kíséretében - azon erőszakra épülő videojátékok soha ki nem mondott filozófiáját, miszerint az ember kiélheti a benne lakozó szadista kisördögöt, a mindennapok során kiélt frusztrációit és jóízűen kiröhögheti az erkölcsileg megkérdőjelezhető, pénzorientált rendszer rákfenéit. A legendás Postal-széria egy politikailag rettentő inkorrekt társadalmi szatíra, ami nem retten el attól, hogy gátlástalanul kigúnyoljon mindent, amire az emberiség érzékeny.

Leköpi a vallást, rácsinál a társadalmi rétegek mindegyikére, paraszt módon figurázza ki a rasszokat és ha éppen nem a médiát, valamint a rendszert ócsárolja, saját médiumán (illetve önmagán) is csattogtatja a nyelvét. Semmiféle ideológia nincs biztonságban ebben a végtelenül beteg programban - az általa képviselt szellemiség leginkább a South Parkhoz áll a legközelebb. A Postal széria paradox módon nem az első darabjával tört be a popkultúra szegletébe, hanem a folytatásával, ami leginkább a Terminátor 2 folytatás-mivoltát írja le a videojátékok történelmében, hiszen a második rész az alap, az iránymutató, a kultusz megteremtője és a Running With Scissors zászlóvivője.

Az alapfelállást mindenki ismeri: A lepukkant Paradise nevű államban Postal Dude-ot irányítva próbáljuk feladatainkat végrehajtani, 5 napra elosztva. Ha kell, a helyi dzsihadista közértben kecske tejet venni (vagy lopni, bár akkor gépfegyvert dugnak fel a seggünkbe), apánk sírját meglátogatni (és levizelni), karácsonyfát keríteni (amit a helyi redneck-ek nem hagynak szó nélkül), csekket beváltani (vagy az összeget elrabolni, de mindkét esetben csúnya vége van a dolognak), egy lecsúszott liliputi sitcom-sztártól autogramot szerezni, a helyi templomban gyónni (aminek vallási háború a vége), bácsikánkat felköszönteni (akinek világvége szektájára lecsap a rendőrség), a fogyasztói társadalomra mért kis kíméletlen csapást megtapasztalni (a városban fogyasztott hús alapanyaga bedarált emberekből áll),

...ezen tébolyodott elemek csupán a jéghegy csúcsa. Paradise lakói ostobák és kiszámíthatatlanul veszélyesek, ráadásul az apokalipszis is kopogtat eme elbarmolt világ ablakán, nem csoda hát, hogy Postal Dude voltaképpen az egyetlen értelmes teremtmény ebben a közegben, akit a romlott, agymosott társadalom körbevesz és szabotálja minden megmozdulását.

A játék számtalanszor direkt módon kapcsol unfair üzemmódba, hogy őrületbe kergesse a játékosokat, ezzel sokszor arra a lehetőségre vesz rá, hogy ne illedelmes polgárokként várakozzunk a végtelennek tetsző sorban, hanem ásóval, ollóval, netán puskával vagy éppen rakétavetővel törjünk utat a célunk felé - persze nem következmények nélkül. A mindennapi monotónia, a társadalmi feszültség vagy éppen azok az apróságok, amikor az orvosi rendelő várójában frusztráltan üldögélünk fél napon át, minden ilyen feszült életpillanatot a Postal 2-be adaptáltak, nem kevés beteg humorral és túlzással fűszerezve.

Mondhatni, Paradise nem sokban különbözik a mi világunk szennyétől, még akkor is, ha még nem sikerült odáig eljutnunk, hogy egy utcán tébláboló pap az arcunkba toljon egy méretes stukkert azzal a szándékkal, hogy kiraboljon. Megannyi pillanata arra sarkall, hogy a legtöbb esetben élvezettel gyújtsunk fel járókelőket, noha meghagy a játék kellő mozgásteret, hogy szimplán csak mászkáljunk és kihallgassuk a sokszor rendkívül bunkó polgárok szellemesebbnél-szellemesebb párbeszédeit:

- Mi az az ABBA?

- Ha a seggedbe rakom, tudni fogod.

Provokatív botrányjáték, amire nem érvényesek a videojátékok alapelvárásai, hiszen hiába van tele bugokkal, szívató szkriptekkel, a legkevésbé sem mutatós grafikával és már-már direktnek érződően kretén MI-vel, a perverz életérzés, a gátlástalan humor és stílus a mérvadó mindmáig, amihez társul az elvont atmoszféra, a prosztó gusztustalanság apraja-nagyja (egy étterem személyzeti mosdójában a mosdókagylóban díszeleg a fekália) és a töménytelen gore mennyiség, több tonna vér kíséretében.

És természetesen ne feledkezzünk meg a szenzációs magyar szinkronról sem, ami gazdag anyanyelvünknek hála még inkább hozzáad a bűnös élményhez, a mélyhűtött fekete humorhoz. A hétvégi DLC-vel az apokalipszist bevégző Apocalypse Weekend bezárja azt a bizonyos kört Postal Dude kalandjában... legalábbis ezt hihettük.

A játékokat alkotó RWS ugyanis rendkívül stílusosan ölte meg saját magát a botrányosan pocsékul trehány Postal 3-mal, amivel sikerült félreértelmezni az inkorrekt elmebetegséget, ami az előzmény szerves sajátja volt és színtisztán egy borzasztóan buta, egyszerűen paraszt GTA lett a jussunk.

Mindez persze nem csorbította a Postal 2 népszerűségét, elvégre a híres-hírhedt egykori germán filmhentes, Uwe Boll is megcsinálta a maga ügyes-bajos, maga módján szerethető, de inkább alpári Postal filmváltozatát (ezzel helyet is nyerve magának mellékszereplőként a harmadik Postal játékban), viszont Vince Desiderio és kompániája nem elégedett meg a szégyenteljes fináléval.

Az RWS ugyanis kőkemény önkritikát gyakorolt és válaszolt önmagának egy bivalyerős resettel azzal, hogy 2015-ben egy igencsak combos, voltaképpen az alapjátéknál is hosszabb, gazdagabb DLC-vel (inkább folytatással) vette fel ott a fonalat, ahol az alapjáték és annak kiegészítője, a Share the Pain és az Apocalypse Weekend hagyta.

Postal Dude magához tér a sivatag közepén és mindamellett, hogy meglepve konstatálja, hogy kutyája, Champ köddé vált és volt egy rettenetes rémálma egy igénytelen játékról (a Postal 3-ról... zseniális!), visszatér Paradise-ba, hogy kedvencét megtalálja. Igen ám, csakhogy semmi sem fenékig tejfel a Postal világában és semmi sem egyszerű: Paradise egy elszabott Mad Max-utopiává vált, öntörvényes igazságosztókkal, bőrkabátos gangekkel, kifordult szektákkal, földalatti ellenállással, csúnyán beszélő és okádó élőhalottakkal, radioaktív mutánsokkal, hugyos szarral dobálózó robotokkal, no meg a tehéntőgyes sátánnal.

A Paradise Lost hibátlan nosztalgiával tér vissza a Postal 2 alapjaihoz és úgy emeli a téteket és a baromság-cunamit, hogy esze ágában sincs megfelelni a kor technikai követelményeinek, hiszen ugyanazzal az elavult grafikával és hibákkal dolgozik, mint az alapjáték. A sztori istentelenül aberrált, ezáltal tökéletes táptalajt biztosít a hegyomlásnyi easter eggnek, melyekkel nem csupán megmelengeti a rajongók szívét és váltja ki ezerszer a WTF-jelzőt, de helyenként a legpofátlanabb referenciákkal is merészel élni.

Kezdve azzal, hogy reflektál a saját létére és a franchise buktatójára több ízben is, ahogyan rátalálhatunk egy kötélen lógó hullára, akinek gépét kifagyasztotta a Postal 3, illetve a templomba verődött RWS az Uwe Boll-féle Postal-film plakátjára csapja ki a lompost - sőt, Zack Ward, a filmbeli Postal Dude is meglátogatja a várost és alakul ki zseniális nézeteltérés közte és a valódi Postal Dude között.

Elvégre sérült hajléktalanként rákényszerülünk kéregetésre és folyton belebotlunk a Postal-film plakátjába, amire Postal Dude ócsároló megjegyzéseket tesz, kiváltképpen a filmbeli megfelelőjét alakító Zack Wardra (aki nem mellékesen a hangját is adja nagy élvezettel saját magára), a meta élményre pedig külön rájátszik a Postal 3-béli Postal Dude felbukkanása is.

A Paradise Lost hatalmas erénye, hogy ilyen intenzíven és ekkora élvezettel, szégyentelenül kommunikál a valósággal és merészel saját magának is beinteni, hiszen a játék alkotói is vágóhídra viszik saját magukat. Rengeteg ismerős karakter is zseniális visszatérő szerephez jut: Dave bácsi mariska ültetvényt üzemel, Sahid a dzsihádista közértjét egy eldugott túlélő bolttá változtatta (és tart méretes gumidildókkal ütlegelő S&M szerkós pacákokat a pincéjében), Krotchi, a méretes műpénisz a kutyánk természetfeletti kultuszát megjövendölő, mariskázó sámánná vált, a liliputi Gary Coleman egy kétajtós szekrény méretű köcsög nyakában építi a liliputi ellenállást a helyi bányarendszerben, az említett Vince Desi és a komplett RWS bulizik a templomban (melynek kapuit a temetőben orgiázó zombik igyekeznek betörni megannyi káromkodással).

Ezenfelül Osama Bin Laden és az Al Kaida hippiként tengetik mindennapjaikat, no meg az alapjátékban minket ugráltató, annak végén pedig a fejünkbe golyót repítő feleségünk is felbukkan a sátán esküvői szertartásán egy benga szamurájkarddal - amit aztán durván tovább fognak fokozni. Bizony, mindenki és minden sokkal zavarba ejtőbb, mint korábban bármikor.

Lehetőségeink nem változtak, a Paradise Lostban gyakorlatilag ugyanazokat a feladatokat hajtjuk végre kutyánk megtalálása érdekében. Azonban az apokalipszis utáni Paradise szó szerint egy puskaporos hordó, mert sokkal kevesebb esélyünk van a tűzharc elkerülésére, ráadásul a sátán poklába is alá kell merülnünk, amivel a Doom, a God of War és hasonszőrű horror és fantasy játékok kerülnek kiparodizálásra. A gyilkolási lehetőségek zöme az Apocalypse Weekend-ből öröklődtek át, néhány plusz fegyverrel, mert ha nem kaszával írtjuk az ellent, egy nukleáris bombával vagy éppen egy Krotchi gránáttal takaríthatjuk el az útból a még agyamentebb ellenfeleket.

Sőt, egy különlegesen kotyvasztott keveréket tartalmazó, kifogyhatatlan injekciós tűvel hangyányira is zsugoríthatunk bárkit. A feladatok zöme betegebb és nehezebb az elődöknél, a kis területekre elszigetelt városrészek atmoszférájához pedig hozzáad a változatos napszakok és időjárási viszonyok.

A Paradise Lost azonban nem csupán csupaszon érkezett, hiszen egyéb plusz funkciókkal és haláli easter eggekkel megtámogatva hozzácsapták a Share the Pain alapjátékot is. Így nem csupán újra élhetjük sokadjára a Postal 2-t, de egyéb finomságot is felfedezhetünk, legyen szó egy cameozó zombiról, netán egy mosdóban éppen öngyilkosságot végrehajtó egyénről. Viszont üröm az örömben, hogy sem ez, sem pedig a Paradise Lost nem esett keresztül egy jófajta szinkronmunkán. Már pedig a Paradise Lost, illetve a korábbi Apocalypse Weekend kellően igényelne az alapjáték szinkrongárdájától egy hasonló minőségű munkát.

A Postal 2: Paradise Lost a méltó harmadik rész a franchise-ban, egyben bizonyítja is a széria, hogy mindaz a fekete humorral átitatott tartalmak és témák, amikbe szemtelenül belekap, mindmáig véresen aktuálisak, sőt!

A jelenkori, hiperérzékeny és agresszív PC hullámba nem tudatosan, de mocskosul belemar és nem tisztel a világon semmit. Még önmagát sem, annál inkább a vadságára és elmebeteg humorára vevő rajongóit. Egyben remek előfutára az idei Postal 4-nek, így az RWS gonosz kis gyermeke erősebb, dögösebb, véresebb és viccesebb, mint valaha.

Címkék: játékteszt
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://geekgeneracio.blog.hu/api/trackback/id/tr1615322340

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.